A strasbourgi katedrális mellett, alkonyatkor
„Ami számomra a legdrágább, azt nem lehet megvenni: saját magam dönthetem el, mikor, mit és mennyi ideig fotózok” – olvasom Máté Bence Láthatatlanul című albumában, amíg a strasbourgi katedrális mellett éppen a leghíresebb magyar természetfotósra várok.
Fotózik, máris jön, mondják a kollégái, barátai, akik a francia nagyvárosban heteken át látható kiállítás utolsó napján itt vannak vele.
Miért vagyunk mi itt? A kiállítást már láttuk korábban. Magával ragadott az, ahogy olyan szépséget tár elém, amelyet én is láthatnék, valószínűleg látok is, de belőlem hiányzik az, ami Máté Bencében túlteng: a kitartás, a türelem a természettel szemben. Megállok séta közben, ha madarakat látok, de pár perc múlva továbbmegyek. Máté Bence egy ilyen szituációban letáborozna és várna a megfelelő pillanatra. Én az interjúra várok, amelyhez a tippet édesanyja adta, aki az öt hétig tartó kiállítás alatt egy ideiglenes fogadóépületben a fia albumjait és fotóit árusította, informálta az érdeklődőket. Közvetetten, de mi is tőle tudtuk meg, hogy a fia is itt lesz az Európa Tanács (ET) Miniszteri Bizottságának novemberig tartó magyar elnökségéhez kapcsolódó kiállítás utolsó napján. A szabadság, a szépség és a félelem késztet erre az interjúra. Bence fotóit nézegetve elfogott ugyanis a félelem, hogy fogalmunk sincs, mit veszíthetünk, ha legyintünk a környezetre. Ezért vagyunk itt, ahogy később kiderül, a sietős léptekkel felém tartó fiatalember is ezt szeretné üzenni a világnak. Közben az esti sötétség birtokba veszi a teret, és a hatszáz fotót megvilágító hetvenezer LED-lámpa erősebbre vált. A figyelem a természetre fordul, a történelem háttérbe vonul a katedrális melletti téren Strasbourgban és elkészül az interjú Máté Bence természetfotóssal az Élet sója blog számára.
Lehet tudni, hogy hányan látták a kiállítást itt, Strasbourgban? Hová viszitek tovább?
Csaknem hetvenezer ember nézte meg, a tegnap esti szám hatvankilencezer volt. A turné során, amely magában foglalt tíz nagyvárost Magyarországon, több mint egymillió ember látta. Ide Székesfehérvárról érkeztünk, ahol hatvankétezren nézték meg, de ez a strasbourgi más. Itt nem azért jöttek az emberek, mert ismernek, úgy, mint Magyarországon, itt inkább csak belebotlottak a kiállításba. Ez az első külföldi állomás, reméljük, hogy lesz folytatás. Mi nem keresünk meg senkit, de ha bennünket megkeresnek, akkor szívesen jövünk.
Örök dilemmám, mint utazós blog írója, ha találok egy kevésbé látogatott látnivalót, hogy nem teszem-e tönkre azzal, ha odacsábítok másokat is. A kiállítást látva sokakban felmerülhet, hogy meglessen állatokat itt-ott. Nem félsz attól, hogy a természetbe invitált ember rombolást hoz magával?
A pontos, jól specifikált GPS koordinátákat arról, hogy hol készült egy-egy fotóm, soha nem adom meg. Azt lehet tudni, hogy melyik országban, melyik megyében fotóztam, elmesélem a fotózás történetét is, de a pontos helyszínt nem szoktam megadni. Kockázatos még akkor is, ha jó szándékú emberek a legjobb szándékkal mennek ki, de nem tudják, hogy mondjuk az adott madárfaj a költésnek milyen stádiumában áll, s a puszta jelenlétükkel is okozhatnak zavarást. Az előadásaim során is mindig hangsúlyozom, hogy mielőtt bárki meglátogatna egy-egy élőhelyet, kimenne terepre, tájékozódjon arról, hogy mikor, mit, milyen időszakban, milyen módon lehet megnézni. Senkit nem szabad és nem is szeretnék elkedvetleníteni. Nagyon jónak tartom, hogy egyre többen érdeklődnek a természeti értékek után. Minél többen tartják értéknek és érdeklődnek iránta, annál több ember számára lesz fontos, hogy ezeket az értékeket megőrizzük. Ezt látom kihívásnak most a 21. században, mert megőrizhetjük az értékeket közvetlenül is és közvetetten is. Közvetlenül meg lehet menteni egy törött szárnyú madarat, de ez globálisan, természetvédelmi szempontból nehezen értelmezhető. Közvetve bárki tudja otthon csökkenteni az energiafelhasználását, tudja optimalizálni a táplálkozását, tudja jól szervezni a közlekedését, s ha már ezeket megteszi, akkor ő is részesévé vált a környezettudatos gondolkodásnak. Lehet, hogy csupán egy homokszem a tengerben, de minden homokszem számít. Csak mi tehetünk, s tennünk is kell, mert vagy mi indítványozunk egy változást, vagy a természet talál rá orvosságot, de akkor az az ember számára fájdalmasabb lesz.
Miként gondolsz magadra? Dokumentarista természetfotósként, akinek van elég türelme kivárni a pillanatot, vagy olyan alkotó művészként, aki a természet szépségét szeretné megörökíteni?
Dokumentarista természetfotósként. Én a jeleneteket dokumentálom, igaz, hogy egyedi perspektívából, különleges fényekkel, háttérrel, de „csak” egy jelenet a természetből. Olyan jelenet, amely le van kattintva, esetleg effekttel vagy technikai eszközökkel rá van segítve, hogy olyat is megláthassunk, ami ugyan ott van, de a szemlélődő ember számára nem látszik. Ott van például a kolibri és a kígyó, amelyet lehet így látni, de a kolibri szárnyainak az ilyen elmosódását már szabad szemmel nem ilyennek látjuk. Fotótechnikai eszközökkel olyan részleteket lehet meglátni, amelyre szabad szemmel esélyünk sincs. Itt az a cél, hogy bemutassam azt, amit én terepen, hosszas megfigyeléssel és felkészüléssel láttam.
Egy interjúban azt mondtad, hogy Magyarországon és általában Európában jobban félnek az állatok az embertől, mint máshol. Miért?
Ez a történelemből adódik. Azokon a területeken, ahol az állatokra táplálékforrásként tekintettek és vadászták, ott az állatok génjébe beépült, hogy az embertől tartani kell. Olyan helyeken, mint a Galápagos-szigetek, ahová az ember későn jutott el és akkor sem tömegesen, ott az állatok génjében ez nincs benne. Ott könnyebben megfigyelhető egy állat, mint Európában, ahol hamar elmenekülnek, elszaladnak. Mutatkoznak már jelei Európában is annak, hogy egyes madárfajok szelídülnek, de még távol állnak attól, amit mondjuk az említett Galápagos-szigeteken tapasztalhatunk.
Előadásaidban rendszeresen említesz olyan helyzeteket, amikor bizony órákig, vagy akár napokig hiába vársz egy témára. Rendíthetetlen türelem és kitartás kell.
Sokkal hosszabb ideig is várok egy értékelhető eredményre, fotóra. Én egy fotóprojektet úgy kezelek, hogy általában egy hónap, amíg egy témából megszületik egy értékelhető felvétel. Az idő nagy része nem a várakozásról szól. Az én munkám nagyobbik része az, hogy megtervezzem, mikor és mennyi időt töltsek el az adott helyszínen, és ha már ott vagyok, olyan pozícióban, hogy várakozom, akkor már történik valami. Lehet, hogy nem jön az adott állat, de pár óra vagy nap után igen. Kiderülnek a szokások, miért nem jön, vagy miért akkor jön.
Rengeteg fotód van, s rengeteg állatot kaptál már lencsevégre, nem lehet könnyű új projekteket kitalálni. Honnan inspirálódsz? Honnan jön az ötlet?
A cél már nem az, hogy lefotózzam az adott állatot, hanem olyan képeket készítsek, amelyek az emberekben érzéseket keltenek.
Mégiscsak van a munkádban művészet.
Igen, azt mondtam, hogy dokumentarista vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy meglátok valamit és klatty, hanem oly módon dokumentarista, amelynél fontos az összhatás. Nemcsak az állat látványa a fontos, hanem a környezeté, a fényeké, milyen közegben van, milyen színek vannak a háttérben, az életének melyik időszakában van. Számomra akkor jó egy felvétel, ha az egy történetet mesél el anélkül, hogy valaki elolvasná a képaláírást. Megnézi valaki, mert szép vizuális látvány, aztán foglalkoztatni kezdi, hogy mi történik a felvételen, elképzel egy történetet, majd elolvassa a készítés körülményeit a fotók alatt és így kap egy teljes képet, mint befogadó.
Fontos számomra az, hogy olyan állatokat is megmutassak, amelyek itt élnek közöttünk, itt Európában vagy Magyarországon. Egyébként a felvételek 45%-a Magyarországon készült.
Lesből fotózás az egyik projekted, amelyhez a saját tanyádon nagyon komoly megfigyelőállásokat is építettetek. Nem érzed úgy, hogy ilyenkor olyan vagy, mint egy kukkoló? Az állatoknak is lehet intim szférája?
De, kukkolónak érzem ott magam és ez nagyon jó érzés, mert az állatokat nem zavarja, ha megfigyelik. Az állatok az életük legintimebb pillanataikat sem rejtik el. Ott csinálják a többiek előtt. Én ezt a megfigyelést etikusnak tartom. Az állatok nem tudnak rólunk, s így teljesen természetesen viselkednek. A lesek azt hivatottak szolgálni, hogy láthatatlanná tegyenek bennünket az állatok előtt.
Az elmúlt egy-két év sokakat ráébresztett arra, hogy a saját környezete is lehet érdekes. Ha jól értem, a Fajbook projekted is ezt a célt szolgálja.
Igen, azt szeretnénk a Fajbookkal elérni, hogy az emberek felfedezzék a lakóhelyük környékén élő állatokat. S ezt egy verseny keretei közé helyeztük. Ha lefotózol egy állatot, azt be tudod illeszteni abba a nyolcszáz fajból álló listába, amelyet tíz kategóriába soroltunk. S ha megtaláltad, akkor saját felületre feltöltve gyűjtögetheted a fajokat és versenyezhetsz a többiekkel, hogy az adott hónapban vagy évben hány fajt láttál. Bárhol készülhet a fotó, ahol te élsz vagy jársz, és bármilyen állatról. Nagyon szeretik az emberek, izgalmas felfedezni, hogy milyen állatok is élnek körülöttünk. A gyermekek, akik biológiaórán kötelezően foglalkoznak az állatokkal, s talán éppen ezért nem is érdekli annyira őket, mint ahogy a kötelező olvasmányokkal is lenni szokott, egy ilyen kihívásban, versenyben sokkal hamarabb érdeklődni kezdenek a környezetük iránt.
Mit csinál Máté Bence, amikor pihen?
Fotózik. (Nevet, nagyon nevet. – szerk.)
Hogyan képzeljük el Máté Bence munkáját, pihenését, szabadidejét, azaz a fotózást?
Bármennyire is hihetetlen, de nem mindig kamerával a kezemben ülök lesben. Tanulmányozom az élőhelyeket, vagy éppen építem is azt. Leseket készítek, tervezek, felkészülök az adott élőlényből. Fontos, hogy tudjam, mire számítsak, amikor belépek annak az élőlénynek a világába. Kutakodom, tervezem az adott szituációt, milyen fényviszony lenne jó, mikor stb. S ha mindez megvan, akkor jöhet a kamera a kézbe.
Valójában számomra nem a fotózás a legfontosabb, az csupán egy kiteljesedése a természet megfigyelésének. Sokkal fontosabb számomra a terepen lenni és ebben a táplálékláncban nemcsak pusztító, hanem építő módon is szerepelni. S ez azzal kezdődik, hogy ezekre a szépségekre rácsodálkozunk. Felfedezzük, hogy nem csupán az az érték, amit a boltban meg lehet vásárolni, hanem az is, amit a saját kertemben, környezetemben megfigyelhetek.
Milyen technikával dolgoztál, dolgozol?
Az első tizenöt évben középkategóriás használt technikával fotóztam, ma már szinte bármihez hozzájuthatok, de általában nem a technika vezérli ezeket a projekteket. Nem ragaszkodom egy márkához, a témához választom a technikát.
Szeretsz utazni?
Utazni nem, ott lenni szeretek. Nagyon sok országban jártam, s a meghívásoknak köszönhetően időnként könnyebb volt egy-egy egzotikus helyen hosszabb ideig ott tartózkodni, mint általában a turistáknak. Azóta azonban rájöttem, hogy a világ élvonalába tartozó képeket bárhol el lehet készíteni. Ha elegendően felkészült az ember, akkor pár négyzetméternyi zöld felület is elég. Számomra most az a kihívás, hogy a kertemben készüljenek fotók. Itt a kiállításon egymás mellett van két olyan fotóm, amelyből az egyik tízezer kilométerre készült a kertemtől, míg a másik tizenöt méterre a bejárati ajtómtól, a kertemben. Mindkettő megállja a helyét, csak felkészülés kérdése.
Hívj meg fotózni, cserébe én is meghívlak – áll az oldaladon. Meghívhatlak a Bodeni-tóhoz szibériai kontyos récét, spanyol üstökösrécét, énekes hattyút és sok más ott élő és a telet ott töltő vízimadarat fotózni?
Köszönöm, igen, szívesen elfogadom. Otthon gyűjtöm és archiválom azokat a helyeket, amelyeket beajánlanak nekem, s ahol segítségre is szert tehetek. Arra is jók ezek a kiállítások, hogy ilyen kapcsolatokra tegyek szert. Élni fogok vele.
Köszönöm, hogy időt szántál az Élet sója blogra Strasbourgban, az ottani kiállításod utolsó napján. Jó utat Magyarországra, és még sok fotót kérünk tőled, Bence!
