Van egy füzetem, amelybe az anyukám írta a receptjeit, örököltem tőle. Nagy becsben tartom, vigyázok rá, a recepteket már régen átírtam, lefotóztam, így a füzet védhetőbb. Mert a recepteket bizony a mai napig alkalmazom, még ha kicsit módosítva is. A füzet és tartalma az örökségem része. Pontosan úgy része az életemnek, mint ahogy a természeti, történelmi vagy építészeti örökségek részei a világunknak. Nemcsak a múltban, hanem a jelenben is. Ezért lett az UNESCO 1972-ben elfogadott Világörökség egyezményének célja az emberiség kiemelkedő értékkel bíró kulturális és természeti örökségének megőrzése.
A Bodeni-tó mellett három olyan örökség is van, amelyet az UNESCO felvett a listájára. Én sokkal többet is találnék itt a tónál, na de én elfogult vagyok.
A három hely mind jóval több csupán egy helynél, egy épületnél. Hordozzák magukban a jelenünket s a jövőnket is. Ha ti is felkeresitek ezeket a helyeket, akkor szánjatok időt a megismerésükre, lássatok, ne csak nézzetek. Segítek most azzal, hogy pár érdekességre felhívom a figyelmeteket.
Pfahlbauten, a cölöpfalu
Az Unteruhldingenben található tízezer éves cölöpfalu maradványai nem az egyedüli leletek a környéken, de kétségtelen, hogy itt kerülhetünk a legközelebb a kőkorszakban és a bronzkorban élő emberek mindennapjaihoz.
A cölöpfalvak védelmi szempontból tavak, folyók övezte lápos vidékre épültek az őskorban, s ezzel, nem tudatosan ugyan, de előidézték azt is, hogy komoly leletanyag maradjon fenn az utókor számára. A mocsárba hullott, dobott használati tárgyak, ételmaradékok oxigénmentes környezetben vészelték át az évezredeket. Unteruhldingenben a régészek egyben búvárok is voltak, akik a ma már víz alatt álló területeken folytatták a feltárást. Számomra ez a legérdekesebb része a kiállításnak, de a rekonstruált cölöpfaluban bemutatott élet is szolgált számos érdekességgel. Az egyik ilyen kétségtelenül az ételek előállításának folyamata, amiért csöppet sem irigyeltem a kőkorszaki embert. Elképzeltétek már, hogy mennyi időbe telne egy fél kilogrammos kenyérhez kézbe vett kővel megőrölni a gabonát?
Pfahlbauten ráébresztett egy másik érdekességre is: mennyivel gyorsabb ma a fejlődés. A múzeumban nemcsak a kőkorszak, hanem a bronzkor emberének életével is megismerkedhetünk. Nem lehet elmenni amellett, hogy hány száz, ezer év kellett akár csak egy mai szemmel egyszerűnek tűnő eszköz fejlődéséhez. Mai fejlett világunkban naponta jelennek meg az életünket megkönnyítő berendezések, találmányok; akkoriban akár ezer évet is várni kellett egy ugrásra. Ilyen szemmel is nézzetek körbe Pfahlbautenben, a cölöpfaluban.
A kolostorsziget, Reichenau
Vannak helyek, amelyeket a kultúra, a művészet fellegváraként emlegetünk. Oda vágynak a művészek, a tanulni vágyó fiatalok, vagy ott tömörülnek a tudósok. Sok ilyen város van ma a világban. Miért is ne lett volna már a középkorban is hasonló hely? A Bodeni-tó legnagyobb szigete (amelyet csak 1838 óta köt össze gát a szárazfölddel) éppen ilyen hely volt a 10–11. században. Kulturális és oktatási központ, amelyet a legnagyobbként emlegettek a nyugati világban. A szellemi műveltség mellett kitűnt a gyógynövény- és zöldségtermesztésével, s a középkori falfestészetével is az oly sokszor sötét középkorként emlegetett világból. Uralkodók gyermekeit, későbbi nagyívű politikusokat, szellemi gondolkodókat neveltek itt, s mindezek mellett gondoskodtak az örökség megőrzéséről is.
Reichenau szigetén hamar beszippantja a látogatót a zöldségtermesztés iránti érdeklődés, hiszen az utak mentén tucatnyi melegház, salátaföld, cukkiniültetvény található. Én mégis azt mondom, először térjen be mindenki a még álló három, egyenként ezeréves templomba, a Szent Györgybe, a Szent Mária és Márkuszba és a Szent Péter és Pálba. Három templom a húszból, amely egykor a szigeten állt, mindegyik más, hangulatában, kinézetében. A Szent Mária és Márkusz közelében, a múzeumban átfogó képet kaphatunk arról, hogyan lehetett ez a kis sziget a nagy bencés kolostorával a középkor szellemi központja. Ajánlom tanulmányozni a szerzetesek életét, a kapcsolatokat, a szellemi munkát, amelyet itt végeztek, és az örökséget, amit hátrahagytak. Ezen a szigeten megfordult a világ minden akkori tudásanyaga.
A Sankt Gallen-i apátság
Amikor Gallus szerzetes 612-ben a Bodeni-tó és az Alpok (a Säntis) között felépítette a kis remetelakját, akkor még senki nem gondolta, hogy a helyen évszázadokon át egy jelentős vallási és szellemi központ működik majd.
Sankt Gallenbe a legtöbben az apátsági könyvtár miatt látogatnak el, amely méltán népszerű, hiszen az 1755-ben épült könyvtár nemcsak rokokó szépségével, hanem tartalmával is kivívja a csodálatunkat, nem beszélve arról, hogy a világ egyik legrégebbi könyvtáráról van szó. A 150 000 kötet között található a „Psalterium Aureum”, amelyet 860 körül teljes egészében aranytintával írtak és illusztráltak. A könyvek itt nem csupán olvasmányként hevernek a polcokon, hanem évszázadokat összekapcsoló történelmi folytonosságként is. Aki betekintést kér és nyer ezekbe a kötetekbe, azt biztosan megérinti a Sankt Gallen-i apátság szellemi súlya. Az UNESCO listájára azonban nemcsak a könyvtár miatt került fel az apátság, hanem temploma és kolostori épületei miatt is.
A bencés szerzetesek ugyanis a 68 méter magas ikertornyokkal rendelkező kollégiumi templom építésénél sem spóroltak. 1755 és 1766 között a kor legjelentősebb építészei és szobrászai gyűltek össze azért, hogy egy monumentális templomot hozzanak létre mesterien megmunkált stukkó domborművekkel, gyóntatószékekkel és pompás rokokó oltárral.
A Sankt Gallen-i apátság szépségéhez a természet is hozzáteszi a magáét, hiszen a város mögött ott állnak az Alpok szinte egész évben havas csúcsai.
A három helyszín körül számos látnivaló akad még, úgymint a Sankt Gallen mellett a Bodeni-tavat elérő Rajna torkolata (amelyről itt írtam már), Reichenau szigete mellett Konstanz városa (amelynek bemutatásáról itt olvashattok) vagy a Pfahlbauten közelében fekvő Überlingen városa (amelyet itt mutattam be).
