A másik Róma kincsei

Bizánc, Konstantinápoly, Isztambul, hogy csak hármat említsek a kelet kapujaként is emlegetett város számos nevéből. Éppen ez a sok név írja le legjobban a mai Isztambul sokszínűségét. Görögök, rómaiak, törökök, zsidók, keresztények, iszlamisták, keletiek és nyugatiak, mindenki hozott és ma is hoz valamit. 

hagia_sophia_1456918_640_600x420.jpg Hagia Sophia

S mindenki, aki az elmúlt századokban meg akarta ismerni a mesés keletet, az itt kezdte az ismerkedést. Itt készült fel, itt szokta meg a másféle gondolkodást, itt kért és kapott szellemi útravalót. A város földrajzi elhelyezkedését akár a kelet és a nyugat, a keresztény és az iszlám világ összekapcsolásának is felfoghatjuk. 

bosphorus_bridge_277891_640_600x398.jpg Boszporusz

Nem véletlen hát, hogy egyik legnagyobb költőnk, Csokonai Vitéz Mihály éppen ezen a városon keresztül akarja kifejezni a felvilágosodás iránti rajongását. A színpompás kelet leírásából hirtelen egy valláskritikába átcsapó költemény a boldog utópiával ér véget, melyben boldogan élhetne együtt minden ember, vallástól és felekezettől függetlenül. S mely város lenne a legalkalmasabb egy ilyen nagy testvériség összekapcsolódására, ha nem a kelet kapuja, Isztambul?! 

blue_mosque_1851032_640_600x508.jpg Kék mecset

Sajnos Csokonai álma, amelynek megvalósulását a vers keletkezését követő századoktól várta, nem következett még be. S talán még távolabb is került. 

Az adventi időszakban legyünk mi is kicsit kritikusabbak, mert a hit nem vakságot jelent. A hit közben nem szabad elfelejteni látni és gondolkodni.

Csokonai Vitéz Mihály: Konstancinápoly 

Amint a Bosporus Európát mossa,
     Másfelől Ázsia partjait csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
     Kevély fala alatt Konstancinápolynak,
E másik Rómának pompás düledéki
     Borzasztó árnyékot bocsátanak néki.
De jöszte be, Múzsám, a városba velem,
     Téged nem rettenthet itt semmi félelem.
Mennyi kincs, óh Múzsám! mely sok gyöngy s patyolat,
     Mennyi nép, melyet visz csak egy parancsolat!
A tágas utcákon sok veres selyembe
     Őltözött törökök találkoznak szembe.
Kevélyen ugratják az arabs paripát,
     Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát.
Csillámló kardjoknak gazdag brilliántja
     Az olcsó aranyat megvetéssel szántja.
Itt néz ki egy dáma, de irígy fátyola
     Minden szépségeket tőlünk béburkola.
Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe,
     Hogyha bémégy ama firhangos hárembe.
Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka,
     Amelyben csirippol a császárnak titka.
Oly templomsekrestye, melyben a zultánnak
     Erőt, egészséget sok hívek kívánnak.
És ha érkezése hallatik Szelimnek,
     Sok száz előkontyú turbékol egy hímnek.
Mikor excerpálni akar únalmába,
     Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membrána
     Író pennájának megnyílni kívánna.
De kisiess, Múzsám, mert majd a császárnak
     Dactilust éneklő múzsáihoz zárnak.
A szemfűl heréltek utánad zúdulnak,
     Jer más oldalára a fénylő Stambulnak.
A roppant templomok, nézd, miként kérkednek
     Nevével a bennek lakó Muhamednek!
Amelyekbe sok szent bőgéseket halla
     Az ezekben igen gyönyörködő Alla,
Ki örűl, hogy nevét a felhőkre hányja
     Zőld selyem turbánban fénylő muzulmánja,
S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,
     Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán.
Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,
     Melyek a fellegek közé rejteztetek!
Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja
     Fényével az égi holdak számát toldja.
Óh, e népre, óh mely sűrű felhőt vona
     A szentség színével bémázolt babona!
Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!
     Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság?
Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén?
     A vitézek kardján s a népek bilincsén?
Míg az emberi nem hajdan a természet
     Együgyű keblében nyugva heverészett,
Nem emelted még fel kiáltásod szavát,
     Hogy keresd a vak éj fiainak javát.
Boldog volt a világ s e hiú szó: Szentség,
     Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség.
Állott a Természet örök építménye,
     Élt az emberiség legszentebb törvénye.
De miólta ennek sok romlást szenvedett
     Oldalába raktad, bal madár! fészkedet:
Azólta számodra rakja a lenyomott
     Értelem azt a sok felséges templomot.
Azólta adja ki a kenyért házából,
     Kikapván éhhel holt kicsinyje szájából
A szent névre vágyó, balgatag anya is,
     Hogy tudjon mit rágni dervised foga is.
Sok bolond kiadja utolsó fillérét,
     Leteszi a mennynek árendáját s bérét,
Hogy mikor az óltárt építik számodra,
     Kecskeszőrt vihessen ő is óltárodra.
Nappali altodban látsz ezer álmokat
     S éjjel a népek közt húholod azokat.
Jőjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,
     S mennyei képedet látván, imádhassunk.
Te a vak homályban rakod a templomot
     És onnan ígéred a paradicsomot,
S csak bétolongjanak hozzád a moséba,
     Az észt és a virtust hagyod csak kardéba.
Hát már hogy valaki bőjtölget pénteken,
     Hogy étlen s mezítláb jár a szent helyeken,
Olyan nagy érdem-é egy-két liturgia,
     Hogy az ember azzal lehet Isten fia?
S hogy paradicsomba és mennybe részt vegyen,
     Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen?
Külömben nem lehet idvezűlt törökké,
     Ámbár emberséges ember volt örökké.
Egy paradicsomot magának így tetet
     Minden nemzet s abból kizár más nemzetet.
Természet! emeld fel örök törvényedet,
     S mindenek hallgatni fogják beszédedet.
E kézzel fogható setétség eltűnik,
     Az éjnek madara húholni megszűnik.
Egy jóltévő világ a mennyből kiderűl,
     S a sok kigondolt menny mind homályba merűl.
Ah, ti máris abból fakadt indúlatok!
     Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok.
Emelkedj fel, lelkem! – előre képzelem,
     Mint kiált fel szóval egyet az értelem,
S azonnal a setét kárpitok ropognak:
     A szívről az avúlt kérgek lepattognak;
Tárházát az áldott emberiség nyitja,
     Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a főldet bételi,
     S az ember az embert ismét megöleli.
Eloszlanak a szent s a panaszos hangok,
     Boldogító érccé válnak a harangok.
Azzal sok száz embertárson segítenek,
     Amin most egy cifra tornyot építenek.
Siess, késő század! jövel, óh boldog kor!
     Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet:
     Vajha te csak egyszer említnél engemet
Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle,
     Nemes útálással halnék ki belőle.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Gondolkodó adventet kívánok mindenkinek!

    Hozzászólás írása...

    Az email címed nem jelenik meg.*