Nyolc dolog, amit nem tanulunk meg a németektől

Alkalmazkodsz, elfogadsz egy olyan országban, amelybe beköltözöl, de azért nem kell mindent átvenned, szerintem.

Pár hete összeszedtem egy cikkben, hogy mit tanultunk mi a németektől az elmúlt tíz évben, amióta itt élünk. A lista (ahogy majd ez is) erősen szubjektív, és a hétköznapokban, átlagemberként szerzett tapasztalatokon alapult. (Itt elolvashatod.)

Most arra vállalkoztam, hogy azokat a dolgokat szedjem össze, amelyeket mi (én és a férjem, nem mások, csupán csak mi – és ezt kéretik figyelembe venni, mert a múltkor nem sikerült mindenkinek) nem szeretnénk átvenni, megtanulni, alkalmazni Németországban, akkor sem, ha még ötven évig itt élünk.

Bodeni-tó, Fotó: dr. Szalai Krisztián

Szeretünk Németországban élni, de látjuk a hibákat is, tájékozódunk és kritizálunk is, ha szükséges. Abban hiszünk, hogy ez a tíz év a megélt tapasztalatok révén bennünket is fejlesztett, még akkor is, ha nem is mindig pozitív élményeink voltak.

Eleinte elfogultak voltunk és talán nem tudtunk volna nyolc olyan dolgot összeszedni, amit biztosan nem vennénk át új társadalmunk tagjaitól. Az idő múlásával azonban ilyen listánk is lett.
Itt is kijelentem, hogy a felsorolás szubjektív, talán még az előzőnél is jobban, valószínűleg bennünket más zavar, mint téged, kedves Olvasó, kérlek, ezt vedd figyelembe!

Fotó: Pixabay

Udvariatlanság

Úgy nőttem fel, hogy átadtam a helyem az idősebbeknek, akiknek egyébként előre köszöntem is. Láttam, hogy az apukám mindig maga előtt engedett be engem és az anyukámat egy ajtón. Ha tüsszentettünk, akkor a kezünket a szánk elé tettük, és tesszük ma is. Számomra jó érzés, ha egy férfi beenged az ajtón, vagy ha látja, hogy nem bírok beemelni egy nagy kosarat a kocsiba, akkor segít. Lehet, hogy ezt a mai fiatalok másként értelmeznék, de én ebből a szempontból régivágású vagyok. Németország déli részén ritkán tapasztalok udvariasságot, mi több, a férjem is hasonlóan érzi. A munkahelyeken hiába látják, hogy te is azon az ajtón akarsz belépni úgy 10 másodperc múlva, simán rád csapják, ahelyett, hogy megfogva megvárnának. A tüsszentéskor sincs mindig kéznél a kezük. Szerencsére a koronavírus-járvány ezen segített. A férfiak többsége bevágódik előttem a boltban vagy a hivatalokban. Érdekes tapasztalatom, hogy az udvariasság a verbális kommunikáció terén létezik, a beszélgetések során legtöbbször kedvesek, s udvariasan biztatnak, hogy ne aggódjak a hiányos nyelvtudásom miatt. Milyen ambivalens dolog ez, nem? Lehet, hogy inkább figyelmetlenség, rohanás állhat az udvariatlanság mögött?

Elspórolt tisztálkodás

Addig a pontig, hogy kevesebb vizet engedek ki a zuhanyzásnál és fogmosásnál, egyetértek a német emberek többségével, de a napi zuhanyról bizony nem tudok lemondani. Sajnos Németország ezen vidékén többször tapasztaltuk, hogy nem divat a napi zuhany, mosakodás, és ezáltal időnként bizony erős szagokkal kell megküzdeni az olyan munkahelyen is, ahol nem a fizikai igénybevétel miatt lesz valakinek szaga. Nem igénytelenség, hanem a bőrük kímélete (ezt mondják ők) és a spórolás az oka a kevesebb fürdésnek. Különös, hiszen a környezetükre oly igényesek (talán csak a lakások képeznek kivételt, mert ott bizony előfordul, hogy nem találunk nagy rendet).

Szénsavas víz és kóla sörrel

Ki gondolta volna, hogy a sör mellett az ásványvíz a másik nemzeti ital Németországban? Az országos átlag esetében a szénsavmentes víz viszi el a pálmát, de délen, a mi környezetünkben a szénsavas víz a nyerő. A Bodeni-tó körül mintha csak szénsavas víz létezne. Jó lesz, ha hangsúlyozod a pincérnek, hogy a víz neked a szénsavmentest jelenti, ha azt szeretnél inni. A németek nagy italkeverők is. Emlékszem gyermekkoromban a Spezi nevű italra, amit a németek kevertek kólából és narancsléből. Mostanság új divat hódít, a kólát sörrel keverik, az eredmény egy bizonyos ürülék színére hasonlító lötty. Mi nem, ezt nem kérjük, köszönjük.

Foró: Pixabay

Praktikus öltözködés

A praktikus öltözködés nem mindig divatos. Azt hiszem, ezért terjedhetett el a németekről, hogy ha szandálban zoknival látsz egy embert, akkor az csakis német lehet. Én ezt már továbbfejlesztettem és azt mondom, ha látsz egy embert Jack Wolfskin sportruházatban a múzeumban vagy étteremben (ne adj isten, még a koncerten és színházban is), akkor bizony nagy eséllyel ő német. Szerintem a franciák már gondolkodtak azon, hogy kiírják egyes helyek ajtajában: Jack Wolfskin ruhában belépni tilos! Na jó, talán ez durva lenne, de igazából olyan szinten elment a nyaraló németek öltözködése a sportos irányba, hogy az már időnként zavaró. Ettől még valóban praktikus és célszerű is, de könyörgöm, ne menjünk már mindenhová így. Mi biztosan nem, ahogy egyébként sok német sem, mert azért javuló tendenciát mutatnak öltözködésben (is).

Munkamánia

Azokon a szakmai területeken, ahol mi megfordultunk (egészségügy, oktatás), vagy ahol ismeretségünk van, meglehetősen munkamániások az idősebb németek. Jóval a magyar átlag fölött van az elvégzett munka napi szinten, amit időnként (de tényleg csak ritkán) a minőség bán meg. Óvatlanul is ránk ragad néha a pörgés, de igyekszünk egészséges határok között tartani. Annál is inkább, mert Németországban is nagyon magas az 50 körüli korosztály esetében a burnout, kiégés. Szerencsére sokat sportolnak (ezt például érdemes átvenni), de időnként tanúi vagyunk annak, hogy a szükségesnél kétszeres erővel pörgetik azt is. Álljon itt a kerékpározás példája: mi sokat bicajozunk a Bodeni-tó körül, két oka van: a sport és a táj. Szívesen teszünk meg 25-30 km-t is, de közben megállunk időnként gyönyörködni a tájban. A legtöbb sportoló német csak teker, veszélyes sebességgel, és nem néz se jobbra, se balra. 

Fotó: Pixabay

Okoskodás

Eleinte csak a munkahelyen vettük észre az okoskodást, de később már a szakemberek és szolgáltatók is kimutatták ezt a tulajdonságukat. Szerencsére nem a magyaros mindenhez értő okoskodásról van szó, hanem a szakmai vonatkozású dolgokról, amelyhez társul, hogy kissé nehezen viselik, ha bebizonyítod nekik, nincs igazuk. Úgy vettem észre, az elmúlt tíz évben ebben a kérdésben javuló tendencia van, leginkább az értelmiségi vonalon. Itt említeném meg azt a néha idegesítő tulajdonságukat is, hogy állandóan kiigazítanak, pontosítanak. Ha mondjuk egy szakember lerakott 15 járólapot és te azt mered mondani, hogy az a tucatnyi járólap, akkor biztosan kijavít, hogy nem tucat, hanem 15 volt az. A németek maguk között is klugscheissen mentalitásnak nevezik az ilyen viselkedést.

A szellemesség csak vendégszellem

Nem vagyok egy nagy viccmesélő, de már nekem is feltűnik, hogy a Magyarországon egykor Hahotában megjelent vicceket látom itt újra és újra felbukkanni. Nem beszélve arról, hogy nagyon nehéz elsütni egy poént, amikor látod, hogy egyáltalán nem kapcsol a beszélgetőpartnered. A férjem sportot űz a szellemes kijelentésekből, kétféle eredménnyel: el kell magyarázni, hogy miért is mondta, vagy kiderül, az illető nem is német. Természetesen azért létezik német humor, de az abszurd humort nem szeretik, inkább a logikus, ésszerű vicceket bírják.

A kivétel: Otto Waalkes humorista, aki által vált híressé vált ez a világítótorony Ostfrieslandban, Fotó: dr. Szalai Krisztián

Bankkártya, okos órás fizetés, e-recept, e-ügyintézés – távozz tőlem, sátán!

Az olyan „modern” dolgokban, mint a bankkártyás, okosórás fizetés, a vidék jócskán elmarad a német nagyvárosoktól. Itt azt tapasztaljuk, hogy még mindig rengeteg helyen nincs lehetőség nemhogy az okosórás, még a bankkártyás fizetésre sem. A koronavírus-járvány alatt kénytelenek voltak a legkisebb üzletek is bevezetni a bankkártyás fizetést, de ahogy a súlyosabb járványidőszak véget ért, ismételten beszüntették azt. A másik döbbenetem az elektronikus ügyintézés hiánya, illetve döcögése. Nincs e-recept, nem látjuk elektronikusan az orvosi leleteinket, s legtöbbször inkább faxon kérnek egy levelet, nem e-mailben. Egyik alkalommal feldühödtem ezen az elmaradottságon és írtam róla egy novellát, amelyben főszereplőm egy szolgáltatónál áll sorba, majd a német hivatalnokkal (akit itt nem Mucsi Zoltán alakít, mert akkor legalább jót nevetnénk) akasztja össze a bajuszát. Itt olvashatjátok el a novellámat.

Fotó: Bagó Tünde

    Hozzászólás írása...

    Az email címed nem jelenik meg.*