Regensburg, a Duna-parton napozó történelemkönyv

Regensburg az a város, ahol a magyarok szíve többször is nagyot dobbanhat, ahol az utazók kamerája folyamatosan dolgozik, és ahol bebizonyosodik, hogy a német városok is hagyják magukat itáliai és francia sármmal színesíteni.

Tíz év óta igyekszem meggyőzni a környezetemet és az olvasóimat arról, hogy Németország nemcsak azért jó úti cél, mert én itt élek, hanem az elragadó városok, a természeti látnivalók és az ötletes múzeumok miatt is. Szerintem még senki nem csalódott, amikor az ajánlásomra látogatott el Trierbe és a Mosel-völgyébe, Lübeckbe és Rügen szigetére vagy az Ostfrieslandba, s azt hiszem, hasonlóan elégedett lehet bárki, aki a most bemutatott Regensburg városát ezzel az ajánlóval a kezében keresi fel.

Megpróbáltuk rövid idő alatt feltérképezni a várost, de két egész napos városi csatangolás után még mindig úgy éreztem, hogy sokkal több látnivaló bújik meg a felszín alatt, mint amit felfedeztünk.

Egyszóval, ha Regensburgba látogattok, akkor eszetekbe ne jusson a városra csupán egy délutánt szánni!

Az első benyomás

Regensburgban a belváros egyik kis hoteljében szálltunk meg, ahol rögtön megcsapott bennünket a sokszínűség, a reggelinél pedig a francia hatás.

Nem olyan régi hotelre és étteremre kell gondolni, mint Regensburg történelme, de a hely mégis ötvözi magában mindazokat az évszázadokat, amelyek során népek és események vonultak át rajta. Valójában az elhelyezkedése miatt választottam az Orphée-t, de később beláttam, hogy a városban terjedő mondás, miszerint minden jó tíz percre, vagy éppen csak tíz percre található, igaz. A reggeli után ellenállhatatlan vágyat éreztünk a céltalan sétára. Szorongattam a kezemben jegyzeteimet, amelyekben kéttucatnyi pontban soroltam fel a megnézendőket, de a Bachgasse bevitt a „málnásba”, s nem engedett el. Egyik régi utcácskából a másikba vezetett át szűk sikátor vagy belső udvar.

Betértünk a vonzó kis üzletek egyikébe és rögtön egy másikban találtuk magunkat. Nehéz volt a látnivalókra koncentrálni akkor, amikor évszázadokra visszanyúló szakmaiságát hirdette a sakk-készítő mester, a keramikus, a gyertyaöntő, a térképész és a kalapkészítő (akinek alkotását még maga Johnny Depp is viselte).

Volt, hogy kenyér illata után mentem, s olyan is akadt, hogy egy kiválóan játszó utcazenész húzott magához.

A történelem első szele

A tangóharmonikás férfi játéka közben ért utol a regensburgi történelem szele, amely a régi Városháza (Altes Rathaus) felé vitt. Az épület csak vezetett túra keretében látogatható, s szerencsére belevaló, jó humorú vezetőt kaptunk. Miért is volt olyan fontos ez az épület nekem belülről? Kíváncsi voltam arra a helyre, ahol egész Európára kiható döntések születtek a középkorban s az újkor első évszázadában.

Ez az a hely, amely Regensburgot évszázadokkal ezelőtt gazdaggá tette. Választófejedelmek, királyok, császárok fordultak meg itt, hogy közös cselekvésről döntsenek például a terjeszkedő török birodalommal szemben, a reformációval kapcsolatban vagy Napóleonnal szemben. Császári székhelyként és a birodalmi gyűlés helyszíneként szolgált a város és ez a terem. Az uralkodókat követték a főurak s számos befolyásos személy. Regensburg pedig alkalmazkodott a vendégek igényeihez, kiszolgálta azokat.

Jót szórakoztunk a férjemmel azon, amin már Bécsben is, hogy itt mindenki Hoflieferant, azaz udvari beszállító volt. S valójában nem is biztos, hogy csak nagyzolnak, hiszen minden esélye megvolt egy regensburgi péknek, hentesnek, kalaposnak vagy hangszerkészítőnek, hogy valamelyik nemes úr az udvarból vagy éppen maga az uralkodó nála vásároljon.

Tipp: Udvari beszállítókról és Bécsről jut eszembe, hogy kóstoljátok meg a regensburgi köményes zsemlét, a Schwarzer Kipferlt, amelyet a Schwarzer pékségben, az Obere Bachgasse 7. szám alatt sütnek éppen 122 éve, és minden étteremben, hotelben kínálják az étkezésnél. Az osztrák sütési technológiát 1900-ban hozta ide egy felső-pfalzi fiatal pék. Mondom, hogy a sokszínűségnek komoly alapjai vannak Regensburgban.

A Városháza alatt azért a középkor sötét oldalával is megismerkedtünk, a kínzókamrát és a börtönt is megmutatják a túra során, de azt hiszem, hogy ennél sokkal érdekesebb volt a városi mérleg, amely egy csomag papír zsebkendő megmérésére még mindig alkalmas így évszázadokkal az elkészítése után is.

A legészakibb itáliai város? Mi van?

A férjem szerint indokolatlan hasonlítgatni és a leghíresebb tájak kicsinyített másaként emlegetni helyeket, úgy, mint a magyar Toszkána vagy a német Riviéra. Éppen ezért nem is hagyta végigmondanom, hogy miért is nevezik a legészakibb itáliai városnak Regensburgot. Majd ott álltunk a Goldene Turm előtt és közölte, hogy ez annyira itáliai, olyan, mint a tornyok városa, San Gimignano.

A mosoly mellé megkapta a sztorit is, miszerint a Közép-Itáliában olyannyira elterjedt lakótornyok Regensburgban is népszerűek voltak a gazdag patríciusok körében. Valamikor 60 ilyen torony állt a városban, ma már csak egy maradt meg teljes egészében, s néhány kisebb. Minél gazdagabb volt egy polgár, annál magasabb lett a torony, ez konkrétan tíz-tizenegy szint (ha a tetőteret is vesszük), és így 50 méter magas. Csak megjegyzem, hogy a 13. században épült.

Tipp: A torony a Wahlenstrassén áll, de az Untere Bachgasse felől egy belső udvarból hátulról is megnézhetjük.

Nem ez az egyetlen épület, amely számomra Itáliát és a reneszánsz építészetet jelenítette meg az Altstadtban. Nem véletlen, hogy Regensburg Óvárosa az UNESCO világörökségi listájára került.

A dóm és a híd

A fény templomának is nevezett Szent Péter dóm kétségtelen, hogy meghatározza Regensburg városképét. Feltűnik a legszűkebb utca végén, a Duna-parton és a római emlékek mögött is, de szerintem mégsem ez a legérdekesebb építmény a városban. Monumentális kívül-belül, ólomüveg ablakai minden percben egyedi színorgiát adnak elő a beltérben, a fiúkórusa világhírű, a gótikus elemek elképesztőek, ahogy 600 éves építésének körülményei is különösek, de láttunk ilyet már Kölnben, Ulmban, Prágában vagy Párizsban. Nem láttunk azonban olyan Duna-hidat, amely 800 éven át szolgálta volna ki a forgalmat és ma is úgy áll mind a 16 talpán, mintha csak most került volna oda.

Megérintett a Duna látványa, ahogy már Ulmban is nagyobbat dobbant a szívem, s ahogy a Budát és Pestet összekötő hidak megpillantása is mindig meghat, de a regensburgi Steiner Brücke (Kőhíd) mindennél jobban jelképezte azt, amit a történelemtudásom csak elméletben tud, az összeköttetést múlt és jelen között.

Úgy tartják, hogy csak az járt Regensburgban, aki átsétál ezen a hídon. Szerintem, aki átsétál, az mást is kap. Örvénylő folyót, bepillantást a folyón túli világba, a Duna szigeteinek látványát és a karjait kitáró várost.

Tipp: A hídon található oszlop tetején ülő alak állítólag a híd építőmesterét jelképezi, aki fogadást kötött a dóm építőmesterével, hogy melyik építmény készül el hamarabb, és azt figyeli, hogy halad a templomépítés. Azt javaslom, hogy az alak mellett álljatok meg pár percre és képzeljétek el, hogy milyen lehetett ez a város a 60 lakótoronnyal. (Közben elárulom, hogy a dóm 600 évig épült, a híd pedig már a 12. században szolgálta a forgalmat.)

Beszippantó múzeumok

Már a cikk elején is említettem, hogy mennyire szeretem Németországban a múzeumokat. Itt Regensburgban a kedvencem a Bajor Történelem Háza lett.

A bajorokról úgy tartják, hogy öntudatosak, nacionalisták, szeretik a sört és a focit (ez persze összességében is igaz a németekre). A múzeum után én hozzátennék még két dolgot: van humoruk és önkritikusak. Miután én leginkább most Regensburgra voltam kíváncsi, elsőként a város történelméről szóló filmet néztük meg a 360 fokos panorámavásznon. Nem mondom, időnként szédítő volt a római légiósok vagy Napóleon katonái között forogni. Az azonban még a poénokat nehezebben értő nyelvtudásommal is szórakoztató volt, ahogy humorosan igyekeztek felvillantani az elmúlt kétezer évet.

A humor a többi kiállításrészben sem hagyott el bennünket. Örülök, hogy láthattam azt az időszakos kiállítást, amely a bajor fogadók (Wirtshaus) világába kalauzolt. Ezek a régi vendéglők a városokban és a falvakban bizony egyre ritkábban fedezhetőek fel, a kiállítás a vészes kihalásukra is szeretné felhívni a figyelmet, amellett, hogy megtudhatjuk, mennyi sör fogyott Bajorországban 1847 és 2006 között (elárulom, hogy a legtöbb az 1960-as években, mert akkor 1,5% volt a vezetésnél a véralkoholszint megengedett határa, ma ez 0,5%).

Az állandó kiállítás segít elhelyezni a bajorokat, a bajor népet a történelem színpadán, szórakozhatunk a helyi dialektuson, és ráébredhetünk, hogy II. (Őrült) Lajos mennyire korát meghaladó módon gondolkodott.

Tipp: Két másik múzeumot is ajánlok Regensburgban. Az egyik a Thurn und Taxis család kastélya, amelyet már csak a Széchenyi István iránti tiszteletem miatt sem hagytam volna ki szívesen. A grófnő, Gloria édesanyja ugyanis a legnagyobb magyar ükunokájának lánya. Emellett azért a kastély helyiségei, az egykori bencés kolostorból megmaradt kerengő és a Marstall, a hintómúzeum, valamint a Bajor Nemzeti Múzeumhoz tartozó Hercegi Kincstár lenyűgöző gyűjteménye is egy élménnyé varázsolja a látogatást. A kastély saját Brauerei-ráról már ne is beszéljünk.

A kastély belső terei és a kolostori kerengő csak vezetett túrával látogatható, ajánlom az online, előre foglalást.

A másik múzeum Regensburg egyik tere, a Neupfarrplatz történelmét mutatja be. Mitől lehet különleges egy ilyen hely? Először is a föld alá kell mennünk, hogy a kiállítást megszemléljük. Másrészt két korszak, a rómaiak és a középkori zsidó közösség élete találkozik a föld alatti városban. Ha valaki a regensburgi séta alatt nem érezte meg a város kétezer éves történelmét, akkor itt biztosan megtapasztalja. A római korban a Neupfarrplatz volt ugyanis a Marcus Aurelius császár által a Kr. u. 2. században épített Castra Regina tábor központja. A feltárásoknak köszönhetően betekinthetünk egy magas rangú tiszt lakóépületének falai közé.

A korai középkortól a város zsidónegyede is a Neupfarrplatzon volt. A zsidónegyed külön közigazgatással rendelkezett, de a 15. században a helyi lakosok elüldözték innen a zsidókat. A zsinagógát lerombolták. A negyed életét jól tükrözi a középkori pincéinek feltárása során a lakosok mindennapi életével kapcsolatosan előkerült leletegyüttes.

Apropó, rómaiak!

Emlékszem, milyen különös érzés volt Trier városában a Porta Nigra épületét bejárni (itt írtam is a városról). Ott olyan hatalmas és városképet meghatározó az épület, hogy szinte beég az utazó emlékezetébe. Regensburgban, ahol a római kori emlékek (különösen az UNESCO világörökségi listán is szereplő limes) kifejezetten nagy figyelmet kapnak, kis híján elmentem a Porta Praetoria mellett.  

Holott ez Regensburg egyik legrégebbi, fennmaradt épülete. A római korban a római Castra Regina légiós tábor északi kapuját képezte, közel kétezer évesre becsülhető. Sajnos a középkorban, a rómaiakat követő lakosság mindent megtett, hogy ez az épület is beolvadjon a saját házukba vagy más középületbe. Ezért mentem el én is csaknem mellette. A püspöki udvar azonban még sikeresen mentett meg egy részt belőle azzal, hogy saját épületeibe beépítette.

Tipp: Ha a Dachauplatz mélygarázsában parkolunk, akkor a római kori fal leghosszabb fennmaradt darabját is kapjuk a parkolás mellé.

Kolbász és magyar hajó

Annyi minden volt még a listámon, de melegen sütött a nap, fenséges illat keringett a Duna partján és a gyomrunk azt mondta: állj! A városfal egykori darabjába épült építésziroda (most elképzeltetek egy ultramodern köntösbe öltöztetett régi épületet? tévedtek, ez az építésziroda 1135-ben a Kőhíd építészeinek irodája volt), miután befejeződött a híd építése, egy konyhának adta át a helyét. Hogy meddig főzték itt puhára a húst, s akkor is volt-e már náluk kolbász, azt nem tudni, de azt igen, hogy a 19. század elején a jelenlegi tulajdonosok felmenői megvásárolták az épületet és ők bizony már sütötték a kolbászokat (igen, azokat a fehér kolbászkákat) itt. Káposztával és a már említett köményes zsemlével nekem nagyon bejött (ja és saját készítésű mustárjuk is van). Kóstoljátok meg, ha a hídnál jártok! A Wurstkuchl a legjobb hely egy ebédre a Duna partján.

Ott, ahol pár méterrel odébb egy magyar hajó horgonyoz. Na jó, valójában ez egy regensburgi gőzhajó, de a Duna magyar szakaszán közlekedett. Ruthof néven kelt útra még jóval a háború előtt, majd Érsekcsanád mellett aknára futott és elsüllyedt 1944-ben. A roncsot 1956-ban emelték ki, majd a magyar Mahart hajózási társaság rekonstruáltatta a hajót. Elképesztő, hogy még ezután is működött évekig, hajózott a Dunán. S képzeljétek el, hogy még egy televíziós sorozatban is szerepelt, a Sztrogoff Mihályban volgai gőzösként. Ezután azonban selejtezésre szánták, de szerencsére a regensburgi Hajómúzeum megvásárolta, felújította és ma látogatható hajómúzeumként ringatózik a Dunán.

Mert magyarok itt is voltak/vannak/lesznek

Az utazásaink során mindig beleakadunk magyarokba. Regensburgban is hallottunk magyar szót, de az igazán nagy élmény az volt, amikor az Élet sója blog oldalán Popon Anikó hozzászólt az egyik fotómhoz és belinkelte azt a kisfilmet, amely az ő segítségével készült a Regensburgban fellelhető magyar emlékekről. Sajnáltam, hogy a városlátogatás után láttam ezt a videót, mert biztosan jobban odafigyeltem volna ezekre a kapcsolódási pontokra. Mielőtt Regensburgba látogattok, nézzétek meg ezt a kisfilmet!

Ami miatt visszamegyünk Regensburgba

Állandóan így járunk. Olyan bosszantó! Így jártunk Ostfrieslandban, a Moselben, Rügenen, Berlinben, a Spreewaldban és valójában mindenhol. Vissza akarunk menni, mert utólag jövünk rá, hogy mennyi minden kimaradt. Utólag érzünk rá a helyre, találunk rá a rejtett érdekességekre. Kár az ellenállásért, nem Regensburgnál hagyjuk abba ezt az ide még visszajövünk dolgot. Mert nem láttuk a Kepler-házat, a Golfmúzeumot, nem jutottunk fel a Szentháromság-templom tornyába, nem voltunk a dómban vezetett túrán, nem élveztük a Haidplatz és a Bismarck tér nyári forgatagát, nem hajóztunk el a Walhallához, nem láttuk az Ostentort, s nem tértünk be a kelet-európai német művészek múzeumába, a Kunstforumra. Ezenkívül pedig nem élvezhettük a rengeteg galériát, a koncerteket, a színházi és tudományos előadásokat – és még csak egy kalapot sem készíttettünk magunknak.

Regensburg egészen biztosan visszavár bennünket!

Az utazásunkért köszönet illeti a Német Turisztikai Hivatalt, akiktől mi is rengeteget inspirálódunk, kövessétek a facebookon is itt az oldalukat.

    Hozzászólás írása...

    Az email címed nem jelenik meg.*

    Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .