Ahol a tenger szikláknak csapódva találkozik a szárazfölddel, ahol a történelem nyomot hagy, ahol zene füleimnek az olasz nyelv és ahol olyan kastélyok vannak, mint a Miramare, az a hely biztosan felkerül a bakancslistámra. Trieszt évek óta a lehetséges úti célok között szerepelt, de egészen keleti fekvésével eddig nem fért bele az észak-olaszországi felfedezésekbe. Szlovéniában töltve pár nyári napot (amelyről itt olvashattatok az Élet sója blogon) azonban célszerűnek tűnt a szlovén fővároshoz közeli szállásunktól alig egy órára fekvő Trieszt meglátogatása.
A történelemtanulmányaim során éppen elégszer bukkant fel a kikötőváros ahhoz, hogy tudjam, nem múlhatott el nyom nélkül a Habsburg Birodalom, majd az Osztrák–Magyar Monarchia hatása arrafelé.
Úgy hírlett, hogy méltó tagként emelték be Triesztet a Budapest-Bécs-Prága hármas mellé.
Nyár közepén, várhatóan meleg nap elé néztünk, de a tenger reggeli kékje és a város homokszínű épületei, amelyre egy elterelés miatt az autópályán (így a híres Strada Napoleonicán át érkeztünk a városba), egészen magasról tekinthettünk le, úgy felpezsdített, hogy alig vártam a leparkolást.
A város, amelyet tengerparti Bécsként is emlegetnek
Az autóból is jól látszott, hogy a belvárost a paloták uralják, amelyek Budapesten is lehetnének ilyen szépen felújítva, s amelyek a bécsi testvéreikkel ellentétben tükröznek némi mediterrán lazaságot.
Nem tudtam elképzelni jobbat, mint ezen a kora délelőtti órán csak úgy bolyongani Trieszt utcáin, elsétálni a Canal Grande di Triesti egyik oldalán a tengerig, majd a másik oldalán vissza a város legnagyobb katolikus templomáig, a Sant’Antonio Taumaturgóig.
Kitérőt tenni a szerb ortodox Szent Spyridon-templomhoz, majd a Zsinagógához. A Via Francesco utcán le, majd a Viale XX Settembrén visszatérni.
Paloták, elegáns, de nem hivalkodó, nem drága divatüzletek között nézelődni, betérni a La Bombonierába, az 1836-ban alapított osztrák–magyar édességek üzletébe a Via Trenta Ottobrén,
s végül leülni az 1914-ben megnyitott San Marco kávéházban. A kávéházban, ahol a bronz kávélevelek alatt könyvesbolt, Rigó Jancsi és százévnyi történelem bújik meg.
Mit kaphatsz Triesztben?
A fenti pár sorban el is mondtam, hogy mit kaphatunk Triesztben: békebeli Monarchia-hangulatot, egy jó kávét (nem csoda, hiszen itt alapították az Illy kávé cégét), a tenger illatát és mediterrán eleganciát.
A kikötőnél csak azt sajnáltam, hogy napfelkelte vagy naplemente helyett most egy hadihajó szürkeségét kellett „élvezni”,
de kárpótlásul megtudtam: a félig cseh, félig szlovén Josef Ressel volt a hajócsavar egyik feltalálója.
A kivégzett mexikói Habsburg öröksége, a Miramare-kastély
A kiváló olasz ebéd után alig vártam, hogy a Miramare-kastélyt megpillantsam. A város után arra számítottam, hogy a kissé merev eklektikus formákat a mediterrán hangulat fellazítja majd. Pontosan ezt kaptam a kastélynál, hála Carl Junker építésznek és persze megbízójának, Ferdinánd Miksa Habsburg főhercegnek.
Mindig is irigyeltem azokat a főhercegeket, akik másodszülöttként élvezhették egy uralkodó család hatalmát és gazdagságát, már ha képesek voltak megemészteni, hogy a trón és az uralkodás csöppet sem könnyű hivatása helyett egy szabadabb életet kaptak. Ferdinánd Miksa, Ferenc József császár öccse jól ismerte Trieszt városát, s a haditengerészet főparancsnokaként lehetősége volt hajóról is szemügyre venni azt a sziklaszirtet, amelyre később felépítette a Miramare-kastélyt.
Jól látta a tengerről, hogy a kopár sziklaszirten alig van növényzet, és úgy gondolta, hogy ő megváltoztatja ezt a tényt. Földet hozatott, osztrák földet, kertészeket, növényeket a világ különböző pontjáról. S persze egy feleséget a belga királyi családból, akivel otthont teremtettek itt. Azután mégis megcsapta az uralkodás szele, és többé nem élvezhette a finom tengeri levegőt, a növények zöldjét, a kastélyát, ahol természet és a művészet, a mediterrán illatok és a szigorú európai formák tökéletes szintézise valósul meg. Ferdinánd Miksa aligha láthatta a saját kertjét ilyen szépnek, mint mi azon a meleg nyári napon, hiszen fiatalon kivégezték Mexikóban, az uralkodói vágyak egyik mellékhatásaként.
Örülök, hogy ma múzeumként a kastély is látogatható, a földszinten bekúszó tenger színével, a csodás vörös szalonnal és utolsó lakói viszonylag modern bútoraival. Ismét egy kastély, amelyet Sisi császárné is szívesen látogatott, hasonlóan egy másik kedves osztrák rokon, a kövér Luigi mallorcai birtokához, amelyről itt írtam nektek élménybeszámolót.
Miért lett a cikk címe trieszti bakancslista újrahasznosításra?
Abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a noteszembe felírt helyek és látnivalók egyharmadát sikerült bejárnunk, s arra az egyharmadra is ráférne még egy alaposabb megtekintés. Azaz nemcsak nektek adom oda (újra)hasznosítani a listámat, hanem magamnak is felajánlom egy újabb trieszti látogatás alkalmával.
Mondhatják sokan, hogy Trieszt egynapos úti cél, de az én véleményem egészen más. Ha a környéket is belevesszük, akkor egy szuper hosszú hétvége is zsúfoltra sikerülhet itt. Mutatom, hogy én mit fogok még megnézni ebben a békebeli osztrák–olasz–magyar–szlovén – „ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit” városban:
- a Pasquale Revoltella báró által felajánlott épületben a művészeti múzeumot,
- egyik kávéházból megyek a másikba, de a leghíresebbet, a Caffè degli Specchi-t biztosan kipróbálom,
- elmegyek a Pirona cukrászdába, mert állítólag James Joyce író (aki Triesztben élt tíz évet, 1905 és 1915 között), itt kezdte el írni Ulysses című regényét, (ki tudja, talán van ott valamilyen ihletforrás),
- villamossal felmegyek a Castello di San Giusto erődbe,
- korán kelek, és a híres Audace mólóról megnézem a napfelkeltét,
- veszem a bátorságot és tiszteletemet teszem Risiera di San Sabba gyárba, amely koncentrációs táborként működött az 1943–45-ös náci megszállás idején és sok politikai foglyot gyilkoltak meg ott, ma múzeum,
- végigmegyek a Sentiero Rilkén, azaz a Rilke-ösvényen, amely körülbelül 2,2 km hosszan vezet Sistiana falutól Duinóig, sziklák mentén, kilátással az egész öbölre, a tengerre (s közben Rilke Duinói elégiák művét olvasgatom),
- meglátogatom a Castello di Duinót, ahol Rilke mellett számos híresség (igen, Sisi is) tartózkodott,
- meglátogatom Muggiát, az alig 15 percre fekvő halászfalut (állítólag a trieszti kikötőből komppal is eljuthatunk a faluba),
- ismét végigjárom, de most gyalogosan a Strada Napoleonicát, ahonnan csodás kilátás nyílik Triesztre és az öbölre.
Jó kis lista, ezért már megéri ismét Triesztbe látogatni!
