Az Élet sója blog történetében nem ritka, hogy az olvasók is szót kapnak. Örömmel veszem, ha beszámoltok egy-egy útról, amelyhez az inspirációt éppen ez a blog adta. Nádasi Krisz és családja Németország nyugati vidékén, Baden-Badenben, a Mosel és a Rajna folyók mentén merült el a németországi látnivalók között. Beszámolója nemcsak utazásra inspiráló, hanem útitervként is jól hasznosítható.
Az Élet sója blog, mint inspiráció
Már évek óta voltam az Élet sója blog olvasója, amikor egyik nap a számítógépem kezdőképernyőjén egy tökéletes kastély fotója jelent meg. Szájtátva néztem. Aztán amikor magamhoz tértem, egyből átküldtem a képet Bagó Tündének, az Élet sója blog írójának: ez hol van?
Amikor rávágta, hogy ez nemcsak hogy tényleg Németország, hanem hogy Stolzenfels, és a Rajna mellett van, már tudtam, hogy én bizony meggyőzöm a családot, idén Németországba menjünk nyaralni. Anélkül, hogy hosszasan ecsetelném a nyomásgyakorlás módszereit, gyorsan kijelentem, hogy sikerrel jártam, és 2023 júniusában 12 napot töltöttünk el egy németországi autós kiránduláson.
Miért autós kirándulás?
Mivel nem vagyok már húszéves, elég sok nyaralás van a hátam mögött. Mentünk már a családommal sokfelé, és arra jöttünk rá, hogy azokat az utazásokat élvezzük a legjobban, amikor 2-3 éjszakát töltünk el egy szálláson, a környéken körülnézünk, majd továbbállunk. Aki még nem próbálta, annak ajánlom, aki pedig szereti, annak megmutatom, mi merre mentünk, és akár kész útitervként is veheti ezt a beszámolót.
A felkészülés
Előre lefoglaltuk a szállásokat – mégpedig olyan apartmanokat, amelyekhez konyha is tartozik –, de ezenkívül semmit nem (például belépőjegyeket). A látnivalókat illetően hozzávetőleges tervet készítettem, egyfajta étlappal, hogy akár aznap is eldönthessük, a szóba jöhető programok közül melyiket választjuk. Azonkívül külön autót béreltünk a nyaralásra, a sajátunknál nagyobbat és kényelmesebbet, hogy egyrészt bármit elvihessünk, amit csak akarunk, másrészt fontosnak tartottuk, hogy ha a sofőr meg az utasok napi akár 10 órát ülnek a kocsiban, akkor az tágas és komfortos legyen.
Úton Baden-Baden felé Porsche megállóval
Az első nap arra volt elég, hogy eljussunk Ausztria túlsó végébe. Akármennyire is összekészültünk előző este, a bepakolás elhúzódott, és csak 10-kor tudtunk elindulni – éppenséggel pont így terveztük. Azzal is számoltunk, hogy az autópályákon előre nem látott dugóba kerülünk. (Így is lett.)
A cél Kaprun volt, még este fel szerettünk volna jutni a Kitzsteinhorn gleccserre a libegővel. A libegő azonban csak ötig tartott nyitva, így amint rájöttünk, hogy nem fogjuk elérni, módosítottunk a terven, és megálltunk Zell am See-ben egy hangulatos vízibiciklizésre. (Másnap reggel tulajdonképpen még felmehettünk volna a gleccserre, de a libegő díja eltántorított minket ezen elhatározástól – kb. 300 euró lett volna ötünk jegye –, és időnek is szűkében voltunk.)
A második nap fő attrakciója a Porsche múzeum volt Stuttgartban. Ez egy olyan pont volt a listánkon, amire mindenki lelkes igennel szavazott, akár kicsi, akár nagy, akár fiú, akár lány. A belépő ára is barátságos, az a sok gyönyörűség odabenn pedig igazi élmény!
(Előzetesen elolvastuk az Élet sója blogon Tünde cikkét a Porsche múzeumról itt.)
Az estét már baden-badeni szállásunkon töltöttük, vacsorakészítéssel, kipakolással, élveztük, hogy nem megy alattunk a négy kerék.
Baden-Baden látnivalóinak felfedezése
A harmadik napon felfedeztük Baden-Badent. Elsőként a kaszinóba foglaltunk időpontot, és ehhez igazítottunk minden mást. Az egyetlen angol nyelvű túrát délután egykor tartották: előtte körbejártuk a zegzugos, hangulatos várost, a Friedrichbadnál kezdve. Elámultunk a keskeny, kacskaringós és lépcsős utcák atmoszféráján, itt mindenhol zöldre bukkantunk: egy pici kert, benne egyetlen pad és egy női kőszobor; egy bejárati ajtóra akasztott merőkanál, teli kövirózsákkal; a balkonokról aláhulló, harsogóan zöld vadszőlőrengeteg. Mentünk fel és le, jobbra és balra, az orrunk után – a Google nem is ismerte ezeket az útvonalakat, kár lett volna rá hallgatni.
A kaszinó valóban gyönyörű (mindent megírt róla Tünde ebben a cikkében itt), felsétáltunk az ide közel eső rózsakertbe is, a délutánt további tekergéssel töltöttük, felfedezve a Neuer Schlosshoz vezető útvonalat, ami engem Budán a Citadellát a Hegyalja út felől megközelíthető, lépcsős ösvényre emlékeztetett.
A negyedik napon strandoltunk Hardbergbad fürdőjében. Ha a családban van olyan korú gyermek, akinek a mennyországot egy vizes csúszda jelenti, akkor ez a strand kiváló választás. Nem túl nagy, tehát nevezett gyermeket elveszíteni nehéz, mégis hozza az elvárható minimumot: úszómedence, élménymedence (csúszdával!), kisgyermekmedence, nagy zöldterület. (Van egy külön medencéjük a mű- és toronyugrás gyakorlására is.)
Az ötödik napon pihentünk. A délelőttöt a szálláson töltöttük és Mars terraformálását játszottunk, majd ebéd után felsétáltunk a Kunstwasser am Paradies nevű, reneszánsz kúthoz (tényleg szép), innen pedig a Merkurberghez, ahol kábelkocsival közlekedhet az ember még kicsit magasabbra, majd a hangulatos erdőben lesétálhat, vissza a kiindulópontra. Elbuszoztunk a tavasszal tulipán-, ősszel dáliakertnek nevelt parkba (ahol így nyáron begóniák és egyéb kisvirágok nőttek csupán), és betévedtünk egy szanatóriumba, amit kávézónak néztünk. Nem volt gyanús sem az, hogy az átlagéletkort drasztikusan csökkentettük, sem az, hogy a nénik és bácsik udvariasan, ám annál intenzívebben nézegettek minket, sem az, hogy nem jött felszolgáló a kovácsoltvas asztalhoz, ami mellé leültünk a teraszon. A türelmünk fogyott el… meg hát kipihentük magunkat!
E vicces közjáték vezetett oda, hogy véletlenül rábukkantunk egy gyönyörű kertre: a Gönneranlage a vízeséses szökőkútjaival és medencéivel, formára nyírt bokraival és rengeteg virágjával megéri a látogatást! Felveszi a versenyt a rózsakerttel is – amazt körbesétáljuk, és gyönyörű, emez viszont élhető: itt a látogató leülhet egy könyvvel, egy szendviccsel, találkozhat a barátaival vagy randevút szervezhet.
Baden-Badenben összességében elég lett volna 2 éjszaka: egy nap alatt megnézhettük volna a belvárosi részeket és a Gönneranlagét, aztán felkerekedünk a strandra, és onnan mehettünk volna a következő szállásunkra.
Át a Mosel völgyébe
Utunk hatodik napján átautóztunk Sinsheimbe, a közlekedési múzeumba. Férfi látogatók ezt valószínűleg nem akarják majd kihagyni, én a magam részéről – már kétszer is jártam itt – a kávézóban vártam meg a többieket. (Az érdeklődő számoljon vele, hogy a belépődíj meglehetősen borsos árú, és nincsen családi jegy. – Az Élet sója blog alternatívaként ajánlja a környéken Speyer városát, amelyről itt olvasható egy részletes beszámoló.)
Délután értünk Cochembe – amit elneveztünk a német Cotswoldsnek, és a fél család kedvenc városa lett Németországban. Ez a kis ékszerdoboz a Mosel széles kígyójának egyik lusta kanyarában alszik. Nem sok utcából áll, a főutcája lényegében a tekergő autóút közvetlenül a víz mellett. Az erre néző sort alkotó házak legtöbbje barna téglából épült, tipp-topp állapotú, virágos-csüngőzöldes ablakú, hangulatos kis ház, kisebb-nagyobb napernyőkkel és erkélyekkel. Már ez elég arra, hogy a látogató beleszeressen – ám a dombon ott áll egy igazi várkastély, a Reichsburg! Barna falain tornyok magasodnak, a közepén egy még impozánsabb toronnyal, a korzóról elérhetetlennek tűnik, de mintegy öt perc séta a házak közt toronyiránt, és máris ott állunk a lába alatt.
Este már nem volt nyitva – a legtöbb vár ötkor zár, és egyébként jellemzően csakis vezetett túrával látogathatóak, de ez óriási előny, mert így legalább minden érdekességet megtudunk róla! –, de utunk hetedik napján bejártuk a Reichsburgot.
A fiam ráadásul további érdekességet tett az idegenvezető hölgy listájára, a fegyverszobában ugyanis lemaradt. Idegenvezetőnk lelkesen nyitogatta nekünk az – állítólag szellemjárta – szobákat, majd csukta be utánunk. A túra egyik pontján a fegyverszobából az udvarra lépve a hölgy megállt a vaskos faajtó előtt, ahonnan mind kisorjáztunk, és nagy levegőt vett, hogy meséljen az udvar közepén álló, mély kútról, amikor egyszer csak kopogás hallatszott.
Mögüle.
Egy ezeréves kastélyban.
A hölgy szeme kikerekedett, arcán páni félelem uralkodott el. Végignézett a kis csoporton, lassan megfordult, visszaillesztette az óriási kulcsot a zárba.
Felnyílt az ajtó.
A küszöbön pedig moccanatlanul állt, ajkán elnéző mosollyal az én vadászpilótának készülő, vállas nagyfiam.
Az egész társaság őrült hahotázásban tört ki, a könnyünk is csorgott a nevetéstől. A fiatalember később elmondta, nem aggódott – a következő csoporttal kijutott volna, ha a miénkkel nem is. Igaz. Mindenesetre a blogolvasót óva intem, hogy az utolsó idegenvezetés során elkallódjon!
A cochemi várban a legjobban az a virágos balkon tetszett, ahonnan belátni a Mosel kanyarulatát – és ahol annak idején őr figyelte, jön-e hajó, mert ha igen, akkor megrántottak odalent egy láncot. Megállították a hajót, és vámot szedtek. Hát, azon az őrhelyen, ott, a világ tetején szívesen szolgáltam volna!
Itt egyébként gusztusos kis étterem található – nagyon megbántuk, hogy nem itt ebédeltünk, mert a következő várban – az Eltz-várban – nem árultak semmiféle ennivalót.
Eltz vára, az egyik leghíresebb németországi látnivaló
Ide autóztunk, bár mehettünk volna biciklivel is, nem nagy távolság Cochemtől. A parkolóból állítólag 15 perces séta vezet a völgyoldalban álló várhoz – na, ez hazugság. Visszafelé lemértük, éhesen és rohanva a mi sportos családunk 18 perc alatt teljesítette.
Maga a vár izgalmas és titokzatos. Miután az ember csak gyalogol és gyalogol az erdőben, és úgy érzi, az Eltz-vár legföljebb annyira valóságos, mint a Mikulás, mert itt a fák között egyszerűen nem lehet semmilyen épület, az már látszana – egyszer csak kitisztul a kép, elmaradnak a fák, és a hegyoldalban feltűnik az a klasszikus várforma, ahová gyermekként odaképzeljük a sárkányt, a legmagasabb toronyba pedig a királylányt. Érdemes itt meg is állni és fotózni egy sort! (A megálláshoz ajánlom Tünde novelláját, amely itt, Eltz várában játszódik.)
Persze a vár közelről is izgalmas. Mondjuk mi jót kuncogtunk azon, hogy három testvér építette – akik összevesztek annyira, hogy mindannyian közös megegyezéssel megváltoztassák kissé a családnevüket, de aztán mégis úgy döntöttek, egy darab hajlékot építenek mindhármuk családjának. Persze, ez bizonyára logikus lehetett nekik – csak nekünk nem. Mindenesetre a vár bejárható része kicsi szobákból áll, alacsony ajtókkal és mennyezettel, kacskaringós közlekedőkkel és lépcsőkkel. A kedvencem egy flamand falitapéta volt, amely oroszlánt ábrázol. Hát igen. Csakhogy a művész sosem látott oroszlánt, utazók leírása alapján képzelte el, és amit a tájképbe szőtt, az inkább hasonlít Szamár és Sárkány egyik szerelemcsikójára – felnőtt korában – a Shrek című animációs filmből.
Az Eltz-vár látogatásáról érdemes tudni, hogy angol és német túrák indulnak felváltva. Amikor mi odaértünk, az angol túrára vártak többen, azt viszont meglehetősen későn mondták, hogy mindig az első 25 sorban álló léphet be… így kissé bosszankodva átálltunk a német sorba, ahol alig lézengtek. Bő fél órával hamarabb bejutottunk így, és bár a családom minimálisan ért németül, megfelelt nekik az, hogy minden szobából való kilépéskor gyorsan összefoglaltam nekik a lényeget. Tehát közepes nyelvtudással is érdemes vállalni a német sort, ha az angol túl hosszú!
A Mosel folyó völgyéhez a tippeket az Élet sója blog cikkéből szemezgettük ki.
A Rajna völgye
A nyolcadik napon Koblenzbe autóztunk. A Schloss mellett hagytuk az autót egy mélygarázsban, és a kastély kis parkját megnézve a korzóra sétáltunk le. Innen libegő vezet a Rajna és Mosel összefolyásától a szemközti hegyen található Ehrenbreitstein erődig – a német sereg hadiszállása volt ez az első és második világháborúban is. Valóban óriási építmény – na, itt sajnáltuk, hogy nem kaptunk idegenvezetőt, ugyanis nem tűnt fel, hogy az erődbe belépve rögtön balra kell fordulni. Itt kezdődik ugyanis a kiállítás. Mi jobbra fordultunk, az izgalmasnak tűnő udvar felé, aztán egy órán át kerestük az erőd történetéről szóló és egyéb múzeumokat. Rettenetesen kifáradtunk a hőségben, mire rájöttünk, mi hol van.
Nem ez lett a kedvenc napunk, pedig a Rajna fölött átlibegni fantasztikus élményt jelentett – érdemes volt megvenni a libegőjeggyel az erődbelépőt is, családi jegyben!
A kilencedik napon következett Stolzenfels. Ezen kastély miatt indultunk útnak egyáltalán! És beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Ez volt az egyetlen burg, aminek épületét körbe lehet sétálni, ráadásul egy hortenziákkal, rózsákkal és egyéb virágos és zöldnövényekkel beültetett sétány öleli körbe az aszimmetrikus építményt a különböző magasságú, meszelt, krémsárgára festett tornyaival és falaival. A kastélynak nemcsak belső udvara van, hanem nyílik innen egy alkóvos fallal körülvett, szökőkutas csodakert is. Akárki belépett az udvarra, transzban sétált tova ezen belső kert felé!
Stolzenfels vára
A kastélyhoz parkoló is tartozik, de mi egyszerűen lent hagytuk az autót a főút mentén, az ingyenes parkolóhelyen, és felsétáltunk. Egyébként a Rajna mellett magasodó kastélyt annak idején a koblenzi uralkodó építtette, és nyári laknak használták. Talán emiatt is tetszett nekünk ennyire: tágas, magas szobák, színes falak hívogattak: lakj itt!; a két korábbi várral ellentétben, ahol látni lehetett, hogy fontos tényező a befűthetőség.
Boppard felé kocsiztunk tovább. Ez a városka a Rajna egyik ékköve, ebben biztos vagyok, noha nem látogattunk sok várost errefelé. Macskaköves sétálóutcával is bír, és olasz tengerpart érzetű korzóval is: a promenád itt valóban a folyó mellett húzódik, a főút ennél feljebb található. Itt éttermek előtt sétálunk a part mentén, magaságyásokban bokrok és virágok díszlenek, a parti korláton muskátlik piroslanak, helyenként nyugágyakat is lehelyezett a városka vezetése. Minden lakóház szépen karbantartott, a balkonon bukszus és begónia pompázik, és a képeslap is olcsó! Az egész nyaralásunk legjobb éttermi élménye itt ért bennünket: melegen ajánljuk a Namasté indiai éttermet, a mango lassit ebben az életben még meg kell kóstolni, én még soha ilyen finomat nem ittam. Ötünknek egy fedeles réztálban hozták ki az omlós jázminrizst, és külön kis üstökben a curryt, ragut, kinek mit.
Boppard utcái
Elégedetten ültünk vissza a kocsiba, a cél Bernkastel-Kues: a következő szállásunk.
Vissza a Mosel folyó völgyébe!
A Mosel völgyébe mentünk vissza, itt hajtottunk végig, miközben megállapítottuk, hogy a Rajnán több kastélyt és várost kellett volna megnéznünk. Különösen Loreleyt szerettem volna látni!
A tizedik napon Bernkastelben néztünk körül. Egy gusztusos pékségben reggeliztünk a sétálóutcában, elsétáltunk az északi részen megmaradt városkapuhoz, majd a hídon át Kues városrészbe is áttettük a lábunkat. Itt egy remek borkóstolóban volt részünk, a Fehres-borokat kóstoltuk végig a Weinstube Brückenkellerben (Bahnhofstr. 1.) fejenként 9 euróért.
Nem hagytuk ki a Baba- és óramúzeumot sem, ami egy idős hölgy magánkiállítása, érdemes ezt megnézni és a hölggyel elbeszélgetni, szívesen mesél a gyűjteménye darabjairól!
Délután felmentünk a helyi várhoz, Landshuthoz, ám rendezvény miatt sajnos nem léphettünk be, pedig 9-ig nyitva lett volna.
Indulás haza, de nem olyan gyorsan
A tizenegyedik napot lényegében autózással töltöttük, az úti célunk Linz volt. Este érkeztünk meg, egy éttermi vacsora után le is feküdtünk, hogy másnap valamit még megnézhessünk, mielőtt valóban hazaindulunk.
Az utolsó, tizenkettedik napon így a Lentos Kunstmuseumba mentünk be, ami jó kompromisszumnak bizonyult. Ugyanis nem nagy múzeum, tehát azon családtagok nem szenvedtek, akik nincsenek oda a képekért és festményekért, örültek viszont a többiek, akik szerették volna megtekinteni azt a néhány Schielét és Klimtet, valamint a többi művet, amivel a múzeum bír. Egyébiránt az időszaki kiállítás is tetszett nekünk: a testvérek ábrázolását mutatta be az ókortól napjainkig, érdekes volt például látni, mikor volt hangsúlyosabb a hasonlóság, mint a különbözőség, mikor voltak a testvérek ellenségek, és mikor a legmélyebb barátok és lelki társak.
Linzben nehezen akadtunk étteremre, ahol megebédelhetnénk: érthetetlennek találtuk ezt a német utcák után, ahol egyhelyben megállva legalább három vendéglátóipari egységet is láttunk bármely városban. Itt a sétálóutcákon inkább ruhaboltosok bérlik a helyiségeket, mint bárki más. A szálláson hagyott autónkhoz visszafelé sétálva azért nagyjából félúton megálltunk egy kellemes bisztróban.
Linzben könyvesboltot találtunk nagyon jót: egy Thaliába betévedve német és angol nyelven is szélesebb választékot találtunk, mint Németországban bárhol. Be is vásároltunk!
Késő délután érkeztünk meg Budapestre. Megbeszéltük, kinek mi tetszett a legjobban: Cochem magasan vitte a prímet, a várral és a korzóval, Boppard városkája és a Stolzenfels kastély került még a dobogóra, aztán jött Baden-Baden, amit a legélhetőbbnek tartottunk, és nem feledkeztünk meg a hangulatos, osztrák Zell am See-ről sem.
A bejegyzésben szereplő fotókat (az Eltzi vár és a Stolzenfels kastély kivételével Nádasi Krisz és családja készítette. A szerzői jog ugyanúgy érvényes, ahogy a blog többi fotójára.
