Madeira ízei, főszerepben a banánnal

Tapadókagyló, önmagát megpucoló gyümölcs, babérágon sült hús, gyümölcsös rum és csodakenyér – csak néhány érdekesség a Madeira szigetén töltött egy hét kulináris élményeiből, amelyeket bármikor megismételnék.

A portugál szigeten szerzett benyomásokról, a levadák nehézségeitől a meseerdő misztikusságáig itt az Élet sója blog oldalán már korábban beszámoltam. A cikkből szándékosan maradtak ki akkor a gasztronómiai felfedezések, mert oly sok és oly nagyszerű dolgot próbáltunk ki a szigeten, hogy mindenképpen külön bejegyzést érdemelnek.

Minden a banánnal kezdődött

Első este Funchal régi városrészében sétáltunk, célunk a Rua de Santa Maria volt. Ez az az utca, ahol normál esetben nem ennék, mert túl sok a turistákra specializálódott étterem, de a mediterrán hangulat miatt mégis érdemes volt végigmenni. A legtöbb helyen kínáltak pastát és paellát, amelyekről mindenki tudja, hogy ha még az alapanyagok egy része a szigetről is származik, maga az étel nem szerepel a madeirai helyi specialitások listáján. Meglepett, hogy mégis ebben az utcában ajánlottak nekünk egy éttermet, ahol bizony rögtön indíthattunk egy madeirai finomsággal, az espada com bananával. A fekete kardhalról ekkor még nem tudtam, hogy néz ki, de az ízéről hamar kiderült, hogy mennyei, amit persze a helyi banán tesz tökéletessé, és a Gavião Novo étterem séfje.

Másnap reggel ismét a banánba botlottunk, amikor a szállodánk saját (botanikus) kertjében keresgéltük a reggelizésre kialakított üvegházat. A kert egyik részét banánültetvény foglalta el, s mint a reggelinél kiderült, a fán ágaskodó kicsi banánok sokkal édesebbek, és citrusos ízvilágukkal rögtön belopják magukat a kíváncsi felfedezők szívébe. El sem hiszem, hogy napi két-három banánt ettem meg, miközben itthon alig-alig fanyalodok rá. Van az a banán, ami képes volt erre!

Minden a banánnal folytatódott

Az, hogy a banánnal megélt szerelem után lépten-nyomon banánba botlottam, már meg sem lepett. Az azonban, amikor helyi idegenvezetőnk, Linda (róla is írtam részletesen már itt a blogon) elvitt egy banánültetvényre, az meglepett. Ilyen közelről még soha nem szemlélhettem meg a banán növekedését, fejlődését.

A fűfélék családjába tartozó növény lelke végigvonul a növény törzsén, majd egyszer csak növeszteni kezdi a kis banánokat és végül a lelket védő szirmok leválnak, hagyják, hogy a gyümölcs növekedjen, érjen.

Az ültetvény fái szorosan álltak egymás mellett, szinte egybeolvadtak, állítólag innen tudni, hogy ők nem biogazdálkodásban vesznek részt. A közelség miatt ugyanis védeni kell a növényeket az egymásnak átadott betegségektől. A banánfürtökre húzott kék nejlon pedig arról tanúskodik, önmagától is védeni kell a gyümölcsöt. A lehulló levelek ugyanis megsérthetik a banánt, és akkor jönnek a banánbogarak, amelyek a sérüléseket csak jobban elmélyítik.

A banán nem egy gyors növésű fajta, egy év, amíg a törzsön végigfutó banánlélekből gyümölcs lesz. A banánültetvény fáinak azonban eszük ágában sincs egyszerre a lelküket adni az oly finom gyümölcsért, így gazdáiknak folyamatos munkát adnak. Madeirán mindenhol látni banánültetvényeket, mondhatni, a legextrémebb helyeken is. Ott, ahol fogalmam sincs, hogyan szedik le az érett gyümölcsöt. A szállítás még ennél is problémásabb, hiszen a meredek hegyoldalakban nem fut gyorsforgalmi út. Szerencsére ma már van autó, de pár évtizede még a szállítás idő- és erőigénye is gondot okozott a sziget egyes területein. Idegenvezetőnk legérdekesebb mondata az volt, hogy a madeirai lakosság ötven-hatvan éve még olyan szegény volt, hogy egyeseknek csak banán jutott a kenyér közé. Emlékeztek még arra, hogy gyermekkorunkban mi volt a legáhítottabb árucikk a pult alól télen? Bizony, a banán volt az. Különös, igaz?

A banánszerelem novellára is ihletett, amelyet itt a Szépirodalom oldalamon olvashatsz.

Bolo do caco, a kenyerek királya

Ha már emlegettük a kenyeret, akkor jöjjön az a kenyér, amelyet még a banánnál is többször fogyasztottunk Madeirán. A bolo do caco annyira puha és ízletes, hogy pillanatok alatt a csapatunk kedvencévé vált. Az éttermekben, amíg az ételre várakoztunk, melegen, fokhagymás vajjal megkenve kínálták, a villámnak nem lett volna ideje lecsapni, olyan gyorsan kaptuk ki minden alkalommal a kosárkákból Madeira kenyerét. Hihetetlen, de képzeljétek, édesburgonyából és búzalisztből készül ez a finomság. Buci alakja arra is ösztönzi a modern madeirai konyhát, hogy időnként hússal, zöldséggel, sajttal töltve kínálja. Napközben, ha éppen csak úgy bekapnál valamit Madeirán, akkor az utcai árusoknál vegyél egy bolo do caco-t, élmény lesz.

Espetada, a babérágra húzott hús és a madeirai puliszka

Madeirán a babérerdő már védelem alatt áll, ezért valójában nem szabad babérágra húzni a húst. Ezzel azonban az egyik legfinomabb saslikot húznák le a nyársról (hogy vicceljek a szavakkal). A babérágon sült húson tényleg érződik a babér íze.

Szerencsénk volt, mert olyan étteremben (Santo António) kóstolhattuk meg ezt a madeirai finomságot, ahol még van raktáron a régi szép időkből babérnyárs (legalábbis higgyük ezt). Azt javaslom, hogy mindenképpen a marhahússal készült saslikot próbáljátok ki, mert annál jön át legjobban a fa íze. S hogy mi legyen a köret? Természetesen milho frito, azaz főtt kukoricalisztből formázott kockák, kisütve. (Szeretem, amikor olyan megoldásokra bukkanunk, amelyekhez hasonlót a saját hazánkban is felfedezhetünk, lásd puliszka.)

Poncha és Nikita, az egyik bódít, a másik frissít, de mindkettő hódít

Hűvös este, kabátba burkolózott emberek, kikötő, ringatózó hajók nyikorgása, kiskocsmákból kiszűrődő beszédfoszlányok – Câmara de Lobos városában megkerestük Churchill szobrát. Leültem mellé, de fáztam. Ilyenkor inni kell valamit, utasított a férjem. Merek én ellentmondani?

Madeirán kihagyhatatlan a poncha, amelyet a helyi cukornádból készített rumból, mézből és citromléből (no meg más gyümölcslevekből is) egy érdekes fakeverővel készítenek. Câmara de Lobos városában hiszem, hogy a leghíresebb kocsmába tértünk be egy ponchára. A falakon a Cristiano Ronaldo-őrület mellett, hírességek pózoltak a pult mögött érkezésünkkor is ponchát keverő tulajdonossal és feleségével. Megértettem a népszerűségüket az első poncha után.

A második után már szóba elegyedtünk, a harmadik után mi voltunk a leghangosabbak, de ők csak keverték tovább a bódító hódítót. A sofőröknek és antialkoholistáknak is kínálnak megoldást. Ilyenkor színre lép Nikita, amely egyenesen ebből a halászfaluból származik: sör vagy fehérbor, vaníliafagyi, ananászlé (alkohol nélkül is keverik).

Nincs megállás, aki egyszer megkóstolta a ponchát (vagy Nikitát), az mindenhol automatikusan ezt kéri majd a szigeten (még a legrégebbi kávézóban is). Vigyázat, inkább csak a túrák után fogyasszuk az alkoholos verziót.

Tenger gyümölcsei a tengerparton, avagy a tapadókagyló sikere

A tengerparti ebédért idegenvezetőnknek, Lindának és a Lounge Bar Clube Naval do Seixal csapatának kell hálásnak lennünk Seixalban. Nemcsak a tonhalból és tenger gyümölcseiből készült saláták, hanem a csak korlátozottan begyűjthető tapadókagylók és a főételként felszolgált picado is mennyei volt, de magunktól aligha akadtunk volna rá erre a helyre.

A tapadókagylón, amely a nap slágere volt, az utolsó simításokat az asztalunkon kellett elvégezni, mutatom is nektek itt.

A picadót a magyar brassóihoz hasonlítanám, de Madeirán készítik hallal és marhahússal is. Mindegyik ízletes szósszal sül.

Azt is itt tudtuk meg, hogy a szigeten szinte mindig az egyik legjobb választás a tonhal, s erről magunk is meggyőződtünk, leginkább steak formájában voltunk oda érte. A kedvencünket Funchalban Elio Aguiarnál ettük a Taberna Madeira elnevezésű éttermében, amelyet szívből ajánlok nektek is.

Tojásleves, a megosztó étel

Csapatunk nagyobb részének nem ízlett a portugál tojás- és kenyérleves madeirai változata, az açorda, de nekünk a férjemmel bejött. Nagymamám ecetes kenyérlevesére hasonlított, s kifejezetten szerettem benne a buggyantott tojást. Santanában a Delícias da Bia pékség és étterem szintén kitett magáért. Madeirán ezek a kis helyek igazán kiváló ételt tettek le elénk. Egyszer sem csalódtunk.

Rumkóstolás a cukornád-feldolgozóban

Madeira északi partján, Porto da Cruz faluban található az Engenhos do Norte rumkészítő gyár. A vidék a 15. és 16. században nagy cukornádültetvényéről vált híressé. Akkoriban fehér aranyként emlegették a cukrot Európában, így Madeirán is tiszteletnek örvendett. A cukornád-feldolgozás volt évszázadokig a vidék legnagyobb ipari tevékenysége. 1927-ben a környék cukornád-feldolgozóiból összegyűjtötték a gépeket, és rumkészítésre álltak át abban a régi feldolgozóban az óceán partján, ahová mi is ellátogattunk.

Az akkori gőzgépek egyike-másika ma is működőképes, és többekkel még az elmúlt években is dolgoztak a rumkészítők. A kis gyár termékeit a világ versenyei is elismerik, több termékük díjnyertes. A kóstolás során megtanultuk, hogyan kell rumot szagolni, ízlelni és fogyasztani, valamint azt is, hogy a cukornád sem egyszerű növény. Csapatunk hozzáértő tagjai szerint igen jó minőségű rumokat kóstoltunk, mi, lányok inkább a cukornád másik felhasználási módja, az édes kekszek iránt mutattunk nagyobb érdeklődést. Azért egy kis rum is lecsúszott.

Apropó édességek, apropó Madeira bor

Madeirán az édességek a gyümölcsökre és a híres Madeira borra épülnek. A személyes kedvencem a banánsüti (banánkenyér jellegű) különböző édes, vaníliás szószokkal, gyümölccsel és persze jól nyakon öntve Madeira borral,

valamint egy karamellás pudingszerű édesség volt. Nem tudtam kinyomozni, hogy van-e igazi madeirai édesség, de az biztos, hogy némi Madeira borral leöntve mindegyik sütemény helyivé válik.

A Madeira bor ugyanis már önmagában egy desszert. Nem a szó hagyományos értelmében bor, mert magas alkoholtartalmú ital, úgynevezett avinált bor. Különlegességét az adja, hogy borpárlatot adnak a borhoz és hosszabb ideig érlelik különböző (pl. whiskys vagy rumos) hordókban.

Funchalban jártunk a Blandy’s Wine Lodge-ban, amely hét generáció óta működő családi borászat és ahol a legjobb madeirai borokat érlelik. A Blandy család vállalkozó szellemű tagja 1808-ban egy betegség miatt érkezett a szigetre és eleinte csupán borkereskedelemmel foglalkozott. Lassan vásárolta meg a kis birtokokat a szigeten és teremtette meg a Madeira borhoz a kiváló alapot.

A kóstolás még mámorítóbb volt, mint a poncha Câmara de Lobosban. (Szörnyű a blogger élete, mindig mindent meg kell kóstolnia. 🙂 )

A kóstolás tematikája a borok öregedése mentén zajlott. A Malvasia szőlőfajtából készült 5, 10, 15 és 23 éves édes Madeira bort kóstoltam. Nekem az első, az ötéves íze a medvecukorra hasonlított, a 23 éves már túl édes volt (szinte szájat összeragasztó íz), de a 10 és 15 évest gond nélkül kóstolgattam volna még tovább (eltűnt a medvecukoríz, fokozódott a pörkölt cukros ízvilág). Számomra azok kellemesen édes desszertborok voltak. A férjem a Verdelho Medium Dry 3, 5, 10 és 14 éves fajtát kóstolta, szerinte minél érettebb, annál finomabb, annál több zamat jött elő. Az idő előrehaladtával a borostyánszín mélyült, komplexebb aromák jelentek meg.

Az önmagát megpucoló gyümölcs és a funchali piac

Piacra betérni mindenhol egy élmény, ez Madeira szigetén sem volt másképpen. Szerettem volna egy vidéki piacra eljutni, nem a főváros, bizonyára kicsit a turistákra optimalizált piacára. Sajnos a vidékiekről lemaradtam, viszont a Farmers’ Market Funchalban olyan színes volt, hogy kárpótolt. Igaz, nem itt lehet a legolcsóbban gyümölcsöt venni, de az biztos, hogy itt lehet a legtöbb érdekességet látni. Az épület színes mozaikjai, a halpiac, a fűszerek kavalkádja már önmagában különleges, de az ismeretlen zöldségek és gyümölcsök, úgymint a pitanga, a fűszerpaprikák eddig nem látott fajtái, a madeirai babérlevél, a passiógyümölcs banán, a kaktuszfüge, az ananas banana begyümölcsözték a látogatást.

Az ananas bananának nem tudtam ellenállni, vettem belőle. Alig hittem az eladónak, hogy ez a gyümölcs majd megpucolja önmagát. Első ránézésre ugyanis egy kemény páncélnak tűnő réteg védi az ananász és banán ízére egyszerre hasonlító gyümölcshúst. Azután itthon kiderült, hogy a gyümölcs a maga csöndességében az asztalon lepattogtatja a páncélt, szépen fokozatosan, miközben érik. Három-négy napig ehettük, ahogy szépen megnyílt előttünk.  

Úgy érzem, Madeira is ilyen: ha kellő időt szánsz rá, akkor fokozatosan lebontja a páncélját és megnyílik előtted. Nehezen kerültünk összhangba ezzel a szigettel, de a végén életre szóló élményekkel távoztunk onnan.

    Hozzászólás írása...

    Az email címed nem jelenik meg.*

    Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .