Levendulaültetvények, középkori kolostorok, dombtetőkön egyensúlyozó évszázados városkák, pápák és rómaiak, gourmand-ok és művészek vidéke Provence. A régió, amely talán a leghíresebb Európában, számos könyv, film, művészeti alkotás ihletője, évente több millió turistát vonz. Nem csodálkozom rajta, hiszen amikor beírom a Google keresőjébe azt a szót, hogy Provence, akkor az első tíz fotón biztosan a lila levendulák árnyékéban pózoló középkori épületek bukkannak fel. Lélekmelengető látvány. Talán a levendulának nem csupán az illata, hanem a színe is megnyugtatóan hat az idegrendszerre? Elképzelhető, de a március végi Provence levendulák nélkül is ellazította minden idegszálamat. Smink nélkül tette ezt – mondhatnám a kora tavaszi Provence-ra, ahol nem virágzott még a híres növény, elmaradt a lila színvilág, volt azonban meglepetés látványban, látnivalóban és lakomában.
Nem állítom, hogy útikönyvszerű felsorolást kapsz, kedves olvasóm, mert szerintem sértő lett volna a vidékkel szemben, ha csupán végigrohanunk rajta, kipipáljuk a látnivalók tömegét és nem élvezzük a pillanatot úgy, ahogy egy francia is tenné. A látnivalók felsorolására ott vannak a mindent kimerítő utazóblogger kollégák és a részletes útikönyvek, mi az élvezetért utazunk, abban viszont részed lesz, ezt garantálom. Négy nap a smink és turistahad nélküli Provence-ban nemcsak kóstoló volt, hanem elmerülés egy sallangoktól mentes világban is.
Az úti cél
A tágan vett provence-i régióhoz hozzátartozik a tengerpart, nemcsak Marseille, hanem az olasz határig elnyúló Côte d’Azur, valamint az északnyugaton húzódó alpesi vidék is. Be kellett látnom, hogy egy ilyen óriási régió felfedezéséhez nem elég pár nap. Miután a Côte d’Azur szépségeiben már kétszer is elmerültünk és itt és itt írtam is róla a blogon, szűkült a kör és végül a Rhône folyót neveztem ki sorvezetőnek. Megrajzoltam az Arles–Avignon– Châteauneuf-du-Pape–Gordes pontokkal egy kissé szabálytalan rombuszt, amelyből két kitérőt engedtem, abban az esetben, ha kiderülne, hogy Provence-ban egy nap nem 24, hanem 36 órából áll. Az egyik kitérő megvalósult, a másik elmaradt; talán Provence-ban létezik az átlagosnál hosszabb nap, de nem lehet vele visszaélni.
Arles, a kiindulópont
Ha már Marseille, a legrégebbi görög kikötő ezen a vidéken most túl nagy falat lett volna, akkor indítsunk a legrégebbi görög kereskedővárossal, Arles-lal – gondoltam.
Miközben a parkolótól a Rhône folyó és a környék csatornái által közrefogott történelmi belváros felé andalogtunk, megérintett a középkor szelleme. A híres provence-i kőházak egymáshoz simulva sorjáztak a szűk utcákon.
Aztán visszaléptünk egy kort, s ott álltunk a római aréna előtt. Az arénában le kellett ülnöm és kőről kőre magamba szívni a látványt boltíveken belül és kívül. Különös érzés egy olyan helyen ülni, ahol 2000 éve is ültek emberek. A görögök után érkező rómaiak pezsgő kereskedővárost találtak itt (naná, pont ezért is jöttek) és tovább erősítették Arles-t. Ahogy így elnézem, nem álltak távol a mai franciáktól, akik szeretik az élvezeteket. Míg a görögök elsősorban az olajfákat és a szőlőt, s azok produktumait honosították meg, addig a rómaiak építkeztek. Az aréna mellett a római színház tovább oszlatta a kétségeket, hogy az ókorban, aki erre járt, unatkozott volna.
A kereszténységről szóló arles-i belvárosban pedig én nem unatkozom. Akár a Cathédrale Saint-Trophime kapujára vagy a szomszédságában megbúvó kolostor kerengőjének faragott oszlopfőire gondolok, akár a Városháza alatti római emlékekre, az egykori Fórum részeire.
Ókor és középkor közötti cikázásunk után a történelmi feszültséget egy jó mai francia sütivel kellett oldanunk. Elképesztő, de Masaki Yamamoto cukrász boltjában leltünk rá nagy kedvencünkre, az ezer levélre, azaz mille-feuille-re. Ha Arles történetében oly sok nép (kelták, görögök, rómaiak és az a bizonyos holland festő) benne voltak, akkor a jelenében miért ne lenne szintén változatos? Egy biztos, Masaki ugyan Japánban született, de Franciaországba költözve kellő tisztelettel, kiválóan elsajátította a helyi cukrászat alapjait. Olyan süteményt csomagolt be nekünk, amitől elolvadtunk a sokat látott Rhône partján.
Ismerem az érzést, amikor egy táj, egy épület, egy városrész megragadja a figyelmemet annyira, hogy később egy irodalmi alkotásban helyszínnek választom. Valahogy így érezhetett Van Gogh is Arles-ban. Nagy hatást gyakorolt rá a város, olyan produktív volt itt, mint sehol máshol. Néhány hónap alatt Arles-ban csaknem 300 művet festett. Nem álltam neki, hogy a pontos helyszínek után kutassak, de egy helyre mégis betévedtem, nyomomban fotós férjemmel. A kórház udvara, ahol Van Goghot az idegösszeomlása (amelyben fülét is levágta) alatt kezelték, ma is látogatható, és éppen úgy néz ki, mint a festményen és 1888-ban kinézett. Bámulatos.
Az arles-i utcákon, kávéházak, éttermek és üzletek között sétálva vissza-visszaköszöntek Van Gogh színei, amelyek valójában Provence azon színei és fényei, ami miatt vonzó a hely a művészek körében. A sárgás kőből álló házak falán megcsillanó délutáni nap, a karakteres színeket felöltő spaletták, az olajfák zöldje, a folyó zöldesszürke és az égbolt tengerkék színe.
Aki Arles felé közelít, vagy kitekint az arénából, annak nem kerüli el a figyelmét egy alakjában hegyről lezuhant sziklatömbre, anyagában egy fémből készült androidra emlékeztető építmény. A LUMA egy egészen új találkozási pont a művészek és művészeteket kedvelők számára. Nemcsak előadások és kiállítások helyszíne, hanem az alkotásnak is helyet ad. Az épület és környezete megér egy sétát, a kilátás a városra is attraktív innen.
Arles-ban még akadt volna program egy következő napra, hiszen ott van még a Fondation Van Gogh, ahol kortárs művészek alkotásai láthatóak, a Les Alyscamps temető, a provence-i hagyományokat őrző Museon Arlaten, vagy a szintén a képzőművészetet szolgáló Musée Réattu, Le pont Van Gogh, valamint az emberséges bikaviadal, ahol a bika életben marad, vagy egy nyári előadás az ókori színházban. És a sor még így sem ért véget, de várt ránk egy olajfákban gazdag este Arles-tól keletre. (Arles városában lehet kombinált jegyet váltani, amellyel kedvezőbben juthatunk be a látnivalókhoz, bővebb infót itt találtok.)
Miután a Montmajour apátság nem fogadott már bennünket, Les Baux-de-Provence felé vettük az irányt. A falu a hozzá vezető völgy fölött magasodik, a kapujában található parkolóban kellett hagyni az autót, és gyalog merültünk el a középkorias Baux utcáiban. A sziklákra épült városban a helyi termékek mellett a művészeté, az egykori lovagok várkastélyának romjaié, valamint a pazar panorámáé a főszerep.
Ameddig a szem ellát, olajfák hada sorakozik a völgyben, mögöttük az Alpilles-dombság húzódik. Baux lemenő nap által megvilágított utcáin a séta közben az a gyanúm támadt, hogy a faluban nem lakik senki. Nem az első eset lenne Baux történetében (egyszer már Richelieu megpróbálta lebontatni és elüldözni innen a lakókat), de azután a temetőben kiderült, hogy bizony vannak friss sírok is. Kirakat vagy nem, Les Baux-de-Provence városát csak nehezen hagytuk ott. Az arles-i mozgalmas utcák után ránk ült itt a nyugalom, amelyet Nostradamus szülővárosában, Saint-Rémy-de-Provence-ban újra a nyüzsgés vett át. A városi sétát felfüggesztettük, amíg meglátogattuk Julien Martinat konyháját, ahol pastisban flambírozott és helyi fűszernövényekkel ízesített fürjet kóstoltunk, némi provence-i rumbaba kíséretében (kakukkfüves likőrrel készül itt, nem rummal).
Avignon, vendégségben a pápáknál
Croissant és kávé – ezzel fogadtak reggel a pápák Avignonban, miután megérkeztünk az üres terek, a kihalt utcák és az álmos kávézók közé a középkor legjelentősebb egyházi városába. Azt hittem, hogy olyan nyüzsgés lesz itt, mint Rómában a Vatikán körül, ahol már reggel hétkor hosszú sorok kígyóznak. Itt legfeljebb az utcakövek kígyóztak a szorosan egymás mellé épített házak között. Korai órára vettem jegyet a pápai palotába, hogy megelőzve mindenkit, elsőként léphessek a 14. századi épületbe (ajánlom előre, online megvásárolni a jegyet, lehetséges a híddal együtt venni, úgy kedvezőbb az ára). Előtte azonban leültünk egy kávézóba és magunkhoz vettük a francia reggelik királyát.
Az erőre ugyanis szükség van, ha valakinek feltett szándéka bejárni a palotának nevezett erődöt. Igazi labirintus, millió helyiséggel, tetőtől a pincéig, sőt még ott is van egy újabb szint, ahol nem is sejtenénk. Imádtam a múzeumi tabletet, amely kiegészítette a fantáziámat és megmutatta, hogy sokadik Kelemen és x-edik Benedek hogyan élt itt a 14–15. században. Állítólagos fogságuk – mert én még avignoni fogságként tanultam – pazar élet volt egy erődben, egy olyan környéken, ahol bőséggel akadt mit enni és a művészek is házhoz jöttek.
A 3,5 órás túra alatt elvesztem a pápák között, de nem vesztettem el érdeklődésemet. Mindig akadt valami, amitől azt éreztem, hogy zajlott itt az élet a középkorban. A palota újonnan felújított kertjében jutott idő pihenésre is, a kincstárban pedig meglepetés várt.
Azt hittem, hogy padló alól felbukkanó kincsek már csak a filmekben léteznek. Az avignoni pápai palota kamarásának szobájában azonban nem is olyan régen, a ’80-as években fedezték fel, hogy a szoba alatti kincstár alatt még további rejtekhelyek lapulnak. Iratok, értékes tárgyak, pénz került elő évszázados fogságból. A megemelt vaskos kőlapok alá mi is bekukkanthattunk. Izgalmas volt.
Ahogy az akár 3000 főre is felkészült konyha kürtője és az ételek, amelyek a pápai vendégek asztalára kerültek a középkorban.
A pápai palota után jólesett kiszellőztetni a fejünket a város középkori utcáin, ahol addigra már felpezsdült az élet. Kinyitottak az apró üzletek, a kávézók is magukhoz tértek és a semmibe vezető híd is megtelt turistákkal.
A Pont Saint-Bénézet története sokkal attraktívabb, mint a séta a hídon. A pásztorfiú, aki építeni kezdte a 12. században, a küzdelem a Rhône-nal évszázadokon át és a hídra épített kápolna érdekesebb, mint amit innen láthatunk. Igaz, a városfal mögött felsejlik a pápai palota, de számomra mégis inkább a domboldalon húzódó függőkert, a Rocher des Doms nyújtott megkapóbb kilátást. A kertre időt kell szánni, s helyenként meredek is, de aki szeretné látni Avignon egészét, annak kihagyhatatlan.
Az egész után pedig jöhettek az olyan részek, mint a Petit Palais gyűjteménye, a Sainte-Claire d’Avignon maradványai – a hely, ahol Petrarca megpillantotta múzsáját, Laurát –, a kelmefestők utcája, a Paris-Brest a Vernet cukrászdában, a Collection Lambert kortárs művészeti kiállítása, a Carmes negyed, a színházak és végül a magas szintű Le Goût du Jour étterem fogásai.
Majd’ elfelejtettem a pápai palota esti fényeit, mert hiába a korai kelés, az egész napos trappolás, az esti fények még megértek pár lépést.
Fő cél: Châteauneuf-du-Pape
Nem titkolt szándék volt abban, hogy a provence-i háromszögből rombusz lett, azaz Arles, Avignon és Gordes mellé felkerült Châteauneuf-du-Pape. A bor, ami fotós férjem nagy kedvence évek óta, nem csupán egy bor a sok közül, hanem A BOR. Ez a régió az ugyanis, amely már a középkorban a pápákat is a bor miatt vonzotta. Nyári rezidenciájuk, első palotájuk itt volt, s avignoni asztalukra is innen került nedű (nemcsak a misékre, gondolom).
Mielőtt leittuk volna…, na azért nem ez volt a szándék és a végeredmény sem. Szóval Châteauneuf-du-Pape előtt, mert azért délelőtt mégse borozzunk, elugrottunk a Rhône túlpartjára, Uzès-be, a piacra.
Ugye elég csak annyit mondanom, hogy azóta piacoznak a városka főterén, amióta Batu kán végigszáguldott a Kárpát-medencén (segítek: 1241 óta). A standok Provence kulináris mozaikjai, a fűszerektől, a sajtokon, kolbászokon, kenyereken át a halakig, s persze a levendulás termékekig, a fonott kosarakig és minden földi jóig, ami itt terem vagy készül. Az árkádok alatt kávézók, éttermek húzódnak meg, gondolom, hasonló korúak, mint a piac.
Tipp: Uzès-ben csak szombaton van piac, s ha jót akarunk, akkor odaérünk 8 óra előtt, mert azután, ha nem is Batu kán tatárjai, de legalább annyian ellepik a zsebkendőnyi területet.
Uzès-ből Châteauneuf-du-Pape felé még sikerült rávennem az akkor már „bor” izgalomban úszó férjemet, hogy csak álljunk meg egy percre a Pont du Gard-nál. Nem mindennapi látvány ez a római kori vízvezeték a Gard(on) folyó fölött. (Megjegyzem, nem egy percet lehet eltölteni a megtekintésével, hanem órákat is, hiszen múzeum, mozi, vezetett túrák kapcsolódnak hozzá, és én magam is sóvárogtam az után, hogy a folyó másik oldaláról is megnézhessem, de idő hiányában ezt elvetettük.)
Châteauneuf-du-Pape már akkor meglepett, amikor a még csak az éppen hajtásba forduló szőlőtőkéket megláttam. A lugasok alatt öklömnyi kövek képezik a talajt, elősegítve, hogy a nyári meleg ne csak nappal, hanem éjjel is édesítse a szőlőfürtöket. A kövek raktározzák a meleget, csak győzzék mérni a borászok a nedű cukortartalmát. Győzik azért, efelől nincs kétség.
Két biodinamikus borászatban jártunk, ahol nem használnak gépeket a szüretnél, nem használnak felesleges vegyszereket, inkább ráveszik a katicabogarakat, hogy segítsék őket a kártevő rovarok elleni küzdelemben. Hogy lehet rávenni őket? Egyszerűen, mesélte az egyik fiatal, de már nyolcadik generációs borász: a katicák oda mennek, ahol jól érzik magukat, vegyszermentes a környezet és kevés a gépi munka. A grenache a legelterjedtebb szőlőfajta errefelé, s őszintén szólva a legfinomabb bort is adja.
A borokról lesz még szó az Élet sója blog Facebook és Instagram oldalán, amit, ha még nem követtek, akkor tegyétek meg, linkeltem az oldalakat.
A sok-sok generáció óta borászkodással foglalkozó családoknál tényleg úgy éreztem magam, mintha a Bor, mámor, Provence filmben lennék. Châteauneuf-du-Pape településen meg is látszik, hogy jó a bor, s elég bevételt termel a város csinosításához is. A vidék pedig még alig kihajtott szőlővel is fantasztikus látványt nyújt az egykori pápai nyári rezidencia maradványai mellől.
Provence levendula nélkül
A Sénanque apátságot akkor is ismered, ha még soha nem jártál Provence-ban. Ez az a régi épület, amely ott lesz az első tíz találatban, ha a Google-ben rákeresel Provence-ra.
A Gordes-tól pár kilométerre, a hegyek ölelésében fekvő kolostorban ugyanis az a néhány cisztercita szerzetes, aki még itt lakik (amúgy heten vannak, mint a törpék), a környék legnagyobb levendulatermesztője. Ugye, hogy ismered a fotót, amelyen egy régi kolostor előtt lilában úszik az előtér?
Amikor a cikkem címében azt írtam, hogy a smink nélküli Provence-ban jártunk, akkor arra szerettem volna utalni, hogy most a levendula színe nélküli vidéket láttuk. Őszintén szólva nem hiányzott egy cseppet sem, hiszen enélkül is varázslatos a táj, a városok, a látnivalók. Sőt, így nagyobb figyelmet kaphattak ezek a helyek, mint a Sénanque apátság.
Ismét a tablet segített elképzelni a középkori életet ebben a világtól jól elzárt kolostorban. Itt sem lehetett végigrohanni, s még a turistacsoportokat sem kellett kerülgetni a márciusi húsvét alatt. Ahogy nem volt tumultus a galériákkal és elbűvölő kilátással büszkélkedő Gordes faluban sem.
Provence smink nélkül is magával ragadó, épp úgy, mint egy nő, akit a smink feltűnőbbé tesz, de igazi lényegét az adja, ami a festék mögött van – állítja a férjem, aki nem nevezné magát szakértőnek, de nem egy átlagos férfi.
Néhány tipp, amelyről nem esett szó:
Kóstolj olívaolajat a Moulin CastelaS-nál Baux-de-Provence mellett!
Sétálj egy nagyot Orange városában, a színház megéri a látogatást!
Fedezd fel Fontvieille városát, sőt megszállni is kiváló hely a környék felfedezéséhez!
Ha több napra jössz, akkor ne hagyd ki Luberonban az okkerösvényt és -üzemet! (A mi programunkat ott elmosta az eső.)
